„Sosem fogok itt végezni” – hangzott el a számból, amikor kilencedik osztályban végignéztem a végzős osztályokon, és lám most, 4 évvel később itt állunk mindannyian, együtt, és sorsunkat már a jó Istenre bízva várjuk az „ítéletet”. Eddig felépített homokvárunk egy perc alatt összeomolhat, vagy tovább gyarapodhat. Csak az a homokvár marad állva, amelyiknek szilárd alapjai vannak. Így van ez a tudással is. Az osztályfőnökünk ballagási beszédében a legjobban az a mondat fogott meg, hogy ha értékelni akarjuk, amink van, néha el kell vesztenünk egy kis időre, és ez tökéletesen így van. Az osztályomban gyakran hangzottak el az utolsó hetekben, hogy miért pont most lett vége, amikor már minden olyan jól összeillett, mint egy puzzle darabjai. Hogy ne felejtsük el, mi is az igazán fontos, éreznünk kell a hiányát. Ilyen a barátság, a szeretet, az összetartás és a szerelem. És ha most fáj is, el kell múlnia, hogy ezek az emlékek egy parányi gyöngyszemmé váljanak életünk tengerében.

Ijesztő, mikor nem látunk előre… most az érettségik közepette minden percről percre változik. Egy pont, egy százalék, és máris az egész jövőképünk más lesz. Idegőrlő ez a várakozás. Ám mikor már úgy érezzük, mindent megtettünk, bíznunk kell abban a személyben, aki mindig velünk van, és mégsem látjuk soha… Nem tudjuk, hogy számunkra mi lesz a legjobb, azt csak Ő tudja. Lehet, ami most a legnagyobb balszerencsének tűnik, az életünk legjobb időszakát fogja hozni. Ezért nem szabad feladnunk, és ez minden végzős társamhoz szól: Ne adjátok fel, mert amit igazán akarunk, azt elérhetjük, ha hiszünk benne! Sosem késő!

Végül sok sikert kívánok minden kedves érettségiző társamnak, és sose hagyjon el bennetek a remény!

Török Rebeka (12.a)
Mindszenty József Általános Iskola, Gimnázium és Kollégium
Zalaegerszeg