Sétánk először-természetesen- a várhoz vezetett. Az ódon falak között népi játékok várták az érdeklődőket. Kipróbáltam a hordó-lovaglást. A kézművesek sátrában készítettem egy kicsi kézi dobot. A zászlódobálók bemutatója után kezdődött az ostrom úgy, ahogy azt Gárdonyi Géza leírta. 

 

 

Dobó István várkapitány megeskette a népet, hogy a várat fel nem adhatják, életük árán is megvédik. Váratlanul Cecey Éva futott Dobóhoz:

 

– Elrabolták a fiamat!

 

– Mi meg egy török fiút fogtunk el, majd elcseréljük őket! – válaszolta higgadtan a kapitány.

 

Megindult a csata. Dörögtek az ágyúk és a puskák. A nők köveket hajigáltak kifelé, úgy védték a várat. Csattogtak a kardok, lőporfüst és por töltötte be a teret.

 

– Félek! – kiáltott fel testvérem a nézők tömegében.

 

A több hetes harc során rengeteg magyar várvédő meghalt, de sokkal megdöbbentőbb volt a túlerőben lévő törökök vesztesége.

 

 

Egy reggelen a vár népe ágyúdörgés helyett madarak énekére ébredt. A török sátraknál mozgás nem látszott.

 

– Elmentek! – ujjongott Bornemissza Gergely.

 

Ekkor török asszony közeledett fehér kendőben, és Bornemissza Gergely fiát vezette kézen. Észrevette őket Cecey Éva, hozta a török kisfiút cserébe. Szaladtak gyerekeikért az anyák, majd félve és meghatottan kezet fogott a két asszony.

 

 

Nagyon tetszett nekem a vár. Élvezettel figyeltem az ostrom minden pillanatát. Örülök, hogy átélhettem a győzedelmes csatát.