Az egyik legfontosabb megfontolandó kérdés szerintem az, hogy ha élünk, akkor minek rágódunk a múlton, vagy minek gondolkodunk annyit a jövőn. Ha a múlton rágódunk, hogy mit követtünk el, akkor arra összpontosítunk, hogy hogyan tudnánk azon javítani, szóval azokat a kérdéseket tesszük fel sorban magunknak, hogy ,,hol rontottam el?”, ,,mit kellett volna, csinálnom?” és a többi ehhez hasonlót. Nem vesszük észre, hogy amíg ezeket a kérdéseket próbáljuk megválaszolni, addig saját magunkat emésztjük és idegesítjük olyan dolgok sokaságával, amiken vagy nem tudunk már változtatni, vagy pedig nem ilyen módon kellene. Lépjünk inkább a tettek mezejére, és ne féljünk a változástól, ami bekövetkezik. Ha pedig a jövőt latolgatjuk, azon mindig sok időt tudunk gondolkodni, hogy mi lesz holnap vagy holnapután. Azonban nem is kell ilyen messzire ugrani az időben. Hiszen ott van még az is, hogy egy óra múlva vagy fél óra múlva ,,mi lesz?” Nem mindegy az nekünk? Majd eljön az az idő is, és akkor majd megtudjuk, hogy mit szeretnénk csinálni. A hangulatunk sem állandó, mindig változik, éppen ebből kifolyólag a döntéseink is változnak. Erre egy nagyon jó példa az, hogy filmekről beszélgetünk, és akkor nagyon nagy kedvünk támad megnézni egy akciófilmet, amiben olyan gyorsan változnak az események, hogy nem lehet rajta unatkozni egy cseppet sem. Viszont amikor hazakecmergünk fáradtan vagy épp a párunk után sóvárogva, akkor már inkább egy romantikus filmhez lenne kedvünk. Ezt is a pillanatnyi hangulatunk, érzéseink miatt választjuk, mint az életünkben minden mást. 

 

 

Ugye, mindenkinek ismerősek ezek a kérdések? Nem azt akarom ezzel mondani, hogy felesleges tervezni. Nem, egyáltalán nem. A tervezés az egy jó dolog, de amikor azon kezdünk el izgulni, hogy mit főzzek holnap vagy holnapután, addig minek letisztázni azt, hogy mit fogunk ebédelni az elkövetkezendő időszakban, amíg azt sem tudjuk, hogy a jelen időszakban, vagyis ma, mit fogunk enni!? Nincs igazam? A jelent pedig észre sem vesszük. Ha egy másodpercig sem élvezzük ki a pillanatot, akkor elúsznak a lehetőségek, akkor megint azon kezdünk el agyalni, hogy ,,Te jó Isten! Már megint nem csináltam meg ezt vagy azt”, ahelyett, hogy a jelenre összpontosítanánk. Mert észre sem vesszük, és megint elúszott rengeteg örömteli, nyugodt vagy éppen felejthetetlennek ígérkező perc. Ezeket bepótolni nem fogjuk tudni, főleg, ha már a szeretteink, akikkel nem voltunk jóban, vagy akikkel régen nem találkoztunk, már nem lesznek velünk. Abban a számtalan elmulasztott pillanatban pedig ismételten a jövőt élhettük volna meg, ami abban a szempillantásban a jelent jelenti a számunkra. Nem lehet az örökkévalóságig örökkön-örökké ebben a körforgásban élni, mert az nem élet. A Dalai Láma rendkívül találóan rátapintott a lényegre az élettel kapcsolatban:

 

,,Az eredmény az, hogy [az ember] nem él sem a jelenben, sem a jövőben; úgy él, mintha soha nem halna meg, és aztán úgy hal meg, hogy soha nem is élt igazán.”

Nos, valóban így élünk a ,,nem-életünkben”…