Három hét után kezdtem azt hinni, hogy érzek valamit, és így, ennyi idő elteltével biztos vagyok benne. Megbabonáz és minden egyes alkalommal, amikor csak meglátom, úgy érzem, hogy el kell hívjam randizni, el kell mondanom neki, hogy mit érzek, mert szeretném Bogaramnak, Kicsimnek, Drágámnak, Szívemnek, Életemnek szólítani, szeretném elvinni vacsizni, naplementézni, szeretnék vele megnézni egy filmet, és minden olyan romantikus dolgot, amit csak ki tudok találni… Mert a szívemet adnám érte, hogy boldog lehessen. De minden egyes alkalommal, csak halogatom a kérdést, mert félek, hogy neki rosszul jönne a dolog, vagy nem lenne akkor alkalmas, vagy minden egyes kifogás, amit ilyenkor lehet mondani eszembe jut, és csak szimplán elsétálok a lehetőség mellett, egy lassú Maroon 5 dal közben.

Próbálok segíteni az embereknek, hogy hogyan éljék jobban az életüket, hogy merjenek kipróbálni új dolgokat, kockáztassanak, ha adott egy helyzet, hozzák ki belőle a maximumot… De pont nekem, aki „tanítani” próbál, pont nekem nem megy. Ez volt az a pont, amikor rájöttem a busz indulásakor, hogy elszalasztottam még egy lehetőséget… Mielőtt kifordult volna az útra, megpillantottam Őt. A hátsó ülésről előre rohantam a sofőrhöz és megkértem, hogy álljon meg és nyissa ki az ajtót. Először teljesen ledermedt és nem tudta mit mondjon. Aztán csak annyit kérdezett „miért ?” Ekkor kimutattam az ablakon és elmondtam neki, hogy ha most nem érem utol azt a lányt, akkor a hátralevő életem nem lesz teljes… Belenézett a szemembe, és annyit mondott: „Még elérheted!” Erre az ajtó kinyílt… Életem sprintjét futottam le táskával a hátamon, de amikor 2 méterre voltam már csak tőle hirtelen megfordult, és nem értette mit csinálok ott. Én szépen lassan odamentem hozzá, kézen fogtam, belenéztem a szemébe, és ezt mondtam: „Nézd, nem tudom, mióta várok már erre a percre, a buszom most ment el, mert amint megláttalak, tudtam, hogy utánad kell jöjjek és megkértem a sofőrt, hogy tegyen le. Egy kérdésem lenne hozzád, ami a következő: Lenne kedved eljönni velem valamerre sétálni egyet, fagyizni, beszélgetni kicsit, nyugizni a sok rohanás mellett ?

-Bocsi, de ezt hanyagoljuk szerintem… … Kínos csend… …

-Ömm, akkor… További szép estét, minden jót, szia!

-Szia!

Elköszöntünk, hátat fordítottunk és elindultunk… Csalódott és szomorú voltam, mert azt éreztem elrontottam, hibáztam, megbántottam… Ismét utána kellett futnom, mert úgy éreztem bocsánatot kell kérnem, amiért kellemetlen helyzetbe hoztam, megbántottam, és tudnom kellett, hogy mit és hol rontottam el…

-Hé !!! Várj egy kicsit !!! Csak még annyit, hogy ne haragudj, hogy megbántottalak vagy kellemetlen helyzetbe hoztala!. Nem akartam, csak, csak… Csak annyira szerettem volna, ha minden klappol, de elrontottam.

-Nézd, ne érezd emiatt rosszul magadat, mert nem rontottál el semmit, még nem szeretnék kapcsolatot… Nem a te hibád, rendben ?!

-Rendben… Értem… Akkor szép álmokat, szia!

-Szia!

Hát akkor úgy látszik ennyi volt, megint… Valahol hibázom, vagy mégsem ?! Nem tudom eldönteni. Na mindegy, van még másfél óra a buszomig, van nálam 200 forint, menjünk el, és dobjuk bele a szökőkútba, hiszen a remény hal meg utoljára, nemde ? Fél óra elteltével még mindig csak a kezemben forgattam az érmét, nem mertem elhajítani. Nagy hezitálások közepette végül sikerült rávennem magamat, hogy kívánjak és eldobjam. „Bárcsak kapnék egy esélyt !!!” Miután ezt kimondtam, és eldobtam az érmét, vártam és néztem ki a fejemből… Aztán nagy nehezen feltápászkodtam, megfordultam, és megpillantottam Őt… A szívem leállt, és nem tudtam, hogy vajon mit kereshet itt.

-Hát Te?!(ennyit tudtam kinyögni nagy nehezen)

-Elfelejtettem valamit.

-Micsodát ?

-Nézd, gondolkodtam a dolgon, és arra jutottam, hogy végül is miért ne ?! Szuper lenne végre nyugizni egy kicsit, és jobban megismerhetnénk egymást. Egy ideje figyeltelek már… csak ültél és forgattad azt az érmét a kezedben. Elmondod, hogy min gondolkodtál ?

-Hú…hát ez…váó…ömm… Fantasztikus. Nos, egész végig Te jártál az eszemben. Nem tudom kiverni a fejemből az arcod, a hajad, a szemed, a mosolyod… Megbabonáztál.

-Azta, Te tényleg komolyan gondolod a dolgot ugye ?!

-Hmm… Az nem is kifejezés!

Hirtelen közelebb lépett, megfogta a kezem, és leültünk a szökőkút szélére. Majd belenézett a kútba, meglátta a fodrozódó víz alatt lévő érmét, belenézett a szemembe, megszorította a kezemet, és a vállamra dőlt. Életem legromantikusabb pillanatát éltem át !

-Tudod, nem hittem volna, hogy ma este, háromnegyed tizenegykor a szökőkút szélén a válladra borulva fogok gondolkodni azon, hogy milyen fagyit fogok kérni az első randevúnkon.

Németh Krisztián (11.A osztály)
Zalaegerszegi Szakképzési Centrum Ganz Ábrahám Szakközépiskolája