A vívással, ezzel a gyönyörű sporttal a Mindszenty József Általános Iskola, Gimnázium és Kollégiumban kerültem kapcsolatba, második osztályos koromban. Az első edzésemet még mindig fel tudom idézni, olyan elevenen él bennem. Emlékszem, ahogy csodálattal néztem a nagyokat, amikor éppen egymás ellen küzdöttek. Itt ismerkedtem meg a leendő edzőmmel, Tóth Ferenccel, aki megtanított a vívás minden fortélyára. Az ő szónoki képessége Kossuthéhoz volt mérhető. A versenyeken mindig tudta, hogy mit kell mondani, ha „baj” volt a páston. 

Ennek a sportágnak nagyon komoly törvényei vannak. A küzdőtéren két ellenfél néz egymással farkasszemet, ha hibázunk, vége a küzdelemnek, és mehetünk zuhanyozni. Azért szerettem vívni, mert ott megmutathattam, hogy mit tudok, ott csak én voltam és a másik vívó, aki a jobb, az nyer. Az asszó 5 illetve 15 pontig, azaz tusig tart. A lényeg, hogy hamarabb találjuk el az ellenfelet azzal a bizonyos pengével. Itt is, mint minden más sportban, fontos szerep hárul a bíróra, akinek a döntése szent és sérthetetlen. Nem mertünk neki soha ellentmondani, döntéseit vakon elfogadtuk, utasításait követtük. 

Nekem a vívás egy igazi „tanítómester” volt az életemben, megtanított tisztelni az ellenfelet, rengeteg élményt, barátot és élettapasztalatot adott. Az itt szerzett tapasztalatok egy életen át elkísérnek.