Túlestünk a határellenőrzésen, majd első megállónk Nagyvárad volt. Mielőtt beérkeztünk volna a templomba, egy nagy faajtónál egy közös csoportképet készítettünk. Ahogy beléptünk a szent helyre, egyből mindenki elkezdett fényképezni, aztán körbenéztünk és elmondtunk egy imát.

Következő állomásunk a Királyhágó volt. Kiszálltunk a buszból, minden gyerek és felnőtt megrohamozta a domb szélén lévő padokat, és vadul elkezdtek fényképezni. Ott vártunk még körülbelül fél órát, és már mentünk is tovább.
Elérkeztünk Csúcsára, ahol megtekintettük az Ady Endre emlékkiállítást. Nem sokat időztünk itt, és Zsuzsa néni süti osztása jelt adott arra, hogy lassan indulnunk kéne.

Jó pár óra buszozás után végre elértünk Parajdra. A föld alatt kb. 80 méterrel álltunk meg a helyi busszal, és megcsodálhattuk saját szemünkkel a parajdi sóbányát. Mielőtt leértünk volna a bánya aljára, egy kis lépcsőzés fogadott minket, de minden másodperce aranyat ért, mert amikor elértük a lépcsősor alját, megláthattuk a hatalmas barlangot. Itt volt egy kis szabadidőnk, lehetett beszélgetni, mászkálni, és már mentünk is tovább a szálláshelyünkre, ahol már vártak minket az árvák. Az adományokat a faházhoz vittük, aminek az ottani gyerekek igencsak örültek. Este úgy nyolc óra körül volt a vacsora, utána menni kellett lefeküdni.

Másnap reggel fél nyolckor volt a reggeli, ehhez sajnos elég korán kellett kelnünk, nehogy lemaradjunk róla. A maradék teát a reggeli után elosztottuk magunk között a kis üvegeinkbe, és ezzel mentünk el a következő állomásunkhoz, a Békás–szoroshoz. A szoros csodálatos látnivaló volt, két hatalmas sziklafal között masíroztunk, ami mellett sok bazárt is láttunk. Gyalog az út cirka fél óráig vagy még addig se tartott. Mire elértük a szoros végét, már ott vártak minket a virslik, melyeket még a buszon rendeltünk meg.

A Gyilkos-tó következett ezután. A tó érdekessége, hogy fák állnak ki belőle, ezért nem nagyon ajánlott benne az úszkálás. Ott találkoztunk a híres óriási „erdélyi kürtöskaláccsal”, amit arrafelé 700 forintért árultak. A vásárlás után még volt szabadidőnk, melyben tudtunk ételt, italt vagy éppen ajándékot venni otthonra.

Az egyik árva papája meghívásával részt vehettünk egy ingyenes látogatás erejéig a Balu Kalandparkban. Itt volt egy hatalmas kötélpálya, amit mindenki nagy örömmel akart kipróbálni. Az egészet bejárni tartott vagy 3 óra hosszúságig, de minden másodperce megérte, mert egy nagyon izgalmas kaland volt. Még ott a parkban vacsoráztunk egyet, és indultunk tovább a szállásunkra aludni.

A harmadik nap is korán kellett kelnünk, mert mentünk az Gyimesekhez. Az egy hatalmas dombság volt, ahova a szem ellátott, csak fákat és dombokat lehetett találni. Ebben a szép tájban még sokáig el lehetett volna gyönyörködni, de sajnos már lassan indulnunk kellett.

Ezután buszoztunk el az 1000 éves határhoz, amit egy őrház képviselt, a Rákóczi-vár maradványainál, amihez egy nagy híd és sok 100 lépcsőfok vezetett, elég fárasztó volt feljutni. Fent a dombtetőről be lehetett látni mindent: a várost, a temetőt és a messzi dombokat is.

Ezután mentünk a legfontosabb helyre: Nyergestetőre. Oda, a kopjafákhoz is egy nagy lépcsősor vezetett, fent meg lehetett állni, körülnézni és olvasgatni, milyen idézetek vannak az egyes fákon. Mikor már festettük a mi kopjafánkat, megérkeztek az erdélyi katonák, és velük együtt elmondtuk a Himnuszt. Ezután folytatódhatott a kopjafa festése, és vonultunk le a buszhoz, mentünk a szállásra.

Ott nekünk adták a virágokat, amiket el kellett vinnünk a közeli iskola kertjébe és elültetni. Sokan segítettek a munkában, és igen fárasztó is volt: ki kellett szednünk a kis kődarabok közül a füvet, és gödröket kellett ásnunk a virágoknak. Ezután egy közös csoportképet csináltunk a faszobornál.

Visszaérve a szállásra, tartottunk egy kis „Ki mit tud?”-ot. Sok érdekességgel lehetett találkozni: voltak, akik zenéket adtak elő, gitároztak, táncoltak, furulyáztak, énekeltek és még szaltóztak is. Ezek után elbúcsúztunk az árváktól, mert már reggel nem fogunk velük találkozni, korán kell indulnunk.

Az utolsó napon már hazafelé vettük az irányt, de előtte még elmentünk a csíksomlyói templomba, ahol négyes csoportokba verődve fel lehetett menni az oltárhoz, hogy elmondjunk magunkban egy imát.

Farkaslakán megálltunk, és megkoszorúztuk Tamási Áron, a híres író sírját. És még a szülőházába is bementünk, aki egyik leszármazottja dióhéjban elmesélte Tamási Áron élettörténetét.

Még mielőtt hazaértünk volna, utolsó látványosságunk a Tordai-hasadék volt, de sajnos oda nem mehettünk fel, és csak a buszból figyelhettük meg.

Szerintem teljes mértékben érdemes volt elmenni, mert Erdély egy nagyon érdekes hely volt, sok látványossággal.

Lóránt Ákos (8.b)
Mindszenty József Általános Iskola, Gimnázium és Kollégium