Aztán megtörtént a baj. Az egyik osztálytársam, aki elég jó focista, megbombázta a labdát, én beleértem, kivédtem. Pár pillanat múlva éreztem, hogy nagyon fáj a csuklóm, valószínű visszafeszülhetett. Megpirosodott elég jól, meg remegett a kezem, a tanár úr megnézte, és azt mondta, álljak ki, majd hideg vizes ruhát tettünk rá. A meccs végére a kezem egyre jobban fájt, meg elégé meg volt dagadva. A tanár úr ekkor azt mondta, fel kell hívni anyát, el kell menni a sürgősségire, ezt mindenképp’ meg kell mutatni az orvosnak. Látta rajtam, hogy nagyon megijedtem, de csak annyit mondott, ne félj! – megnézik, és ha eltört, kapsz egy szép gipszet, és minden rendben lesz. Próbáltam leplezni a félelmemet, de végigfutott rajtam a gondolat, hogy mi van, ha tényleg eltört? Nekem még sosem volt eltörve semmim, nem volt gipsz rajtam. Hogyan tudok vele együtt mozogni, tenni-venni, mennyire akadályoz majd a mindennapi tevékenységekben? Az osztálytársaim segítőkészek voltak, segítettek összepakolni a tankönyveimet, felöltözni. Lekísértek a portához, biztatgattak, majd együtt vártak velem, amíg anya oda nem ért. Lementünk a kórházba, ott először felvették az adatokat. Gyorsan rákerültem, az orvos ránézett, majd mondta, valószínű eltört a kezem, de előbb egy röntgenfelvételt készít róla. Azon is gyorsan túlestem, és amikor vissza bementünk anyával, és az orvos közölte, bebizonyosodott, hogy eltört, de el is mozdult, igazítani is kell rajta. Addig nem is volt olyan nagy a küzdelmem a félelemmel, csak mikor mondta a doki a másiknak, hogy hívjon két jó erős markos embert, akkor kezdtem el igazán izgulni, félni.

Nem tudtam, miért kell ide két erős ember, hozzám, aki csak alig vagyok tizenkét éves. Majd elmagyarázta, mit fognak csinálni velem. Kaptam a csuklómba érzéstelenítő injekciót, és pár perc múlva a két műtőssegéd a könyökömnél és a kézfejemnél fogva szétrántották a kezem, meg már gipszelték is. Olyan gyorsan történt mindez, hogy igazán csak utána gondoltam végig, mi is történt. Azután újból megröntgenezték a törést, majd mondták, egy hét múlva kell visszajönni körgipszelésre. Aznap estefelé már nagyon fájt a kezem, anya adott fájdalomcsillapító gyógyszert, pedig az orvos azt mondta, hogy ez nem fog már ezután fájni. A félelem ott motoszkált bennem, akkor miért fáj nekem most, másnap a suliba is vittem magammal fájdalomcsillapítót. Anya egy óra tájban megjelent az iskolában, hogy szedjem össze magam, mert azonnal mennünk kell vissza a balesetire.    Én csak kérdezgettem, miért kell visszamenni, de anya csak annyit mondott, nem kell mindjárt megijedni, majd meglátjuk. Nem mondott semmit, pedig biztos ő is megijedt, csak nekem nem akarta mutatni.

Amikor behívtak minket, mondták, hogy már vártak, mert gond van, igazítani kell a csuklómon, mert így nem igazán lesz szép, és nem biztos, hogy jól forr össze. Ezért újból igazítanak rajta. Látták rajtam, hogy nagyon megijedtem, pedig próbáltam magam tartani. Pedig ott legbelül ott motoszkált a félelem, a fájdalom, hogy mit kell még kibírnom. Az orvos adott érzéstelenítőt, és újra átéltem az előző napi csuklóigazítást, majd begipszelték és megröntgenezték a törött kezemet. A főorvos megnézte a felvételt, és így nyugtázta, na most már jó lesz ez a csukló. Legközelebb hétfőre hívtak vissza, akkor is megröntgenezték a kezem, és kaptam egy körgipszet, amit most már bátrabban viselek.

A félelmem napról-napra halványul, és most már másképp’ gondolok a történtekre. A barátaim telefirkálták a gipszemet, és most a félelmem átváltott büszkeségre, mert büszke vagyok magamra, hogy legyőztem a félelmemet, ugyanakkor itt látja meg az ember, mennyi barátja van, mennyien segítenek neki a bajban, gondolnak rá.

Császár Barnabás (6.b)
Mindszenty József Általános Iskola, Gimnázium és Kollégium