Meg kell szokni…
– Az egyetem után hol szembesült először azzal a sokat emlegetett nagybetűs élettel?
– Ha a nagybetűs életet a munka világával társítja, akkor abba már a középiskolában belekóstoltam. Ott ugyanis a heti négynapos elméleti oktatás mellett két napot munkával töltöttünk. Mi ezt „rombolónak” neveztük, mert amit egyik nap elvetettünk, azt a következő napon kiszántottuk. Szóval nem csak könyvekből ismerkedtünk a földdel, no meg a trágya szagával. Elsajátítottuk a különféle, – akkor modernnek számító – gépek kezelését, amit így együtt a későbbiekben is jól tudtam kamatoztatni. A nagybetűs élettel a szentgyörgyvölgyi TSZ-ben kerültem igazán közeli kapcsolatba. Egyetemistaként ugyanis az ő ösztöndíjasuk voltam, így „munkás” éveimet is náluk kezdtem gyakornokként. Ez egyébként akkoriban még kötelező volt. Valószínű, hogy elégedettek lehettek a munkámmal, mert félidőben kineveztek növénytermesztő agronómusnak, majd növénytermesztési ágazatvezetőnek, végül a főagronómusi teendőkkel bíztak meg.
– Mit adott Önnek Szentgyörgyvölgy, egyáltalán a falu?
– Emberismeretet és emberséget. Azt, ami ebben a szakmában nélkülözhetetlen. Vallom, hogy adott feladatot sokkal könnyebben el lehet végeztetni bárkivel, ha azt emberi módon kérem. Emberek és emberek között lehetnek bizonyos távolságok, – mint ahogyan vannak is-, de ez soha nem mehet a tisztesség, az emberség rovására. Magas lóról nincs hitele még az igaz szónak sem.
– Melyek voltak a Szentgyörgyvölgy utáni állomások?
– Szentgyörgyvölgyről -már mint nős, kétgyermekes családapa- Zalaegerszegre költöztünk. Itt a megyei tanács mezőgazdasági osztályán kilenc évig osztályvezető helyettes voltam. Utána egy évig termelés ellátás felügyeleti osztályvezetőként tevékenykedtem.
– Ez egy felfelé ívelő karriernek tűnik.
– Talán az is volt, de nem kértem belőle. Mindez ugyanis a rendszerváltás időszakára esett, s már akkor sejteni lehetett, hogy bizonyos székekbe pártszimpátia alapján kerülnek emberek. Úgy, hogy ők aztán négyévente kénytelenek helyet cserélni. No, én ebbe a körhintába nem akartam beszállni. Ebben az időszakban szerveződött Magyarországon, így Zala megyében is az agrárkamara, melynek a titkári posztjára sikeresen pályáztam. Döntésemet alapvetően meghatározta az a remény, hogy itt talán nem kell politizálnom, s hogy pártállástól függetlenül segíthetem, segíthetjük mindazokat, akik a földből próbálják fenntartani önmagukat, s családjukat. Kompromisszumokra természetesen itt is szükség volt, kötöttem is néhányat, de olyat soha, ami miatt ne nézhettem volna bátran tükörbe vagy bárki szemébe. Valószínű, hogy ezt mások is így gondolták, mert – tudomásom szerint – nem szereztem magamnak ellenségeket. Még akkor sem, amikor a kamarai tagság kötelezővé vált.
– Ön kereken húsz évet és egy hónapot töltött a Zala Megyei Agrárkamara titkári székében. Nyilván voltak nehéz pillanatok.
– Voltak. Ezek 1999-2000-hez kötődnek, amikor megszűnt a kötelező kamarai tagság. Előre bocsájtom, hogy nem ez okozta a gondokat. Sőt, ez arra ösztökélt bennünket, hogy bebizonyítsuk tagjainknak a szervezet létjogosultságát. A probléma az volt, hogy ebben az időszakban a hatalom biztosokat nevezett ki, akiknek az volt a feladatuk, hogy rendszeresen látogassák a kamarákat, s azt figyeljék, hogy mit hordunk szét az addig összegyűjtött vagyonból. Megmosolyogtató az egész, mert említésre méltó vagyonnal jószerivel egyik hazai kamara sem rendelkezett. Aztán ebben az időszakban születtek azok a szabályzatok, melyek a kamarai tisztségviselők megválasztása, illetve újraválasztása körül okozott zavart. Ez az eredményezte, hogy a húsz éves munkám alatt az alig értelmezhető törvényi előírások miatt négy alkalommal kellett a kamarát újraszervezni, illetve a tisztségviselők megválasztását lebonyolítani. Szóval ezekre az időszakokra nem szívesen gondolok vissza.
– Az akkori történések miatt valószínű, hogy néha idegesen érkezett haza.
– Így van. Ám szerencsém volt, mert a feleségem mindig, minden körülmények között mellettem állt, s rá mindenkor számíthattam. Bizonyos esetekben egyféle villámhárító szerepet töltött be, amit nem tudok eléggé megköszönni neki. Persze azt gyorsan hozzáteszem, hogy ha fáradt és ingerült voltam, akkor sem viselkedtem elviselhetetlenül.
– Ön több, mint tíz évvel ezelőtt nagypapa lett. Kikkel bővült azóta a család?
– Péter fiunk és Éva lányunk megházasodott, s eddig négy unokával leptek meg bennünket. Rebekával, Mártonnal, Kornéllal és Kamillával. Büszkén újságolom, hogy az ötödik unoka is úton van.
– Zárjuk a beszélgetést egy szándékosan buta kérdéssel: jó dolog-e nyugdíjasnak lenni?
– Most – mivel gyermekeink távol élnek – mindketten reggeltől estig otthon vagyunk, mert a feleségem is nyugdíjas. A munkában töltött éveinkhez képest ez rendkívül furcsa helyzet, amit meg kell szokni.
Vörös Nándor
Tartalom megosztása: