A zalaegerszegi tárlatot dr. Kostyál László művészettörténész nyitotta meg, aki szerint a két festőművészt mélyebb, filozófiai és alkotói habitus is összeköti. Vagyis a gyökér közös. Várkonyinál a forma konkrétabb, Csutainál absztraktabb, ám a folydogáló festékből mégis kibontakozik a motívum, az alak.
Várkonyinál királyok, királykisasszonyok, katonák, várak, szobák, iparosműhelyek jelennek meg, mintha csak egy Benedek Elek mese szereplői lennénk, s mintha Bánffy György hangját is hallanánk, amint a karosszékben ül, és mesél…
A személőt gyerekkori hangulatok ragadják meg, s Kostyál szerint ez a világ azért fontos, mert nincs benne forgalom, piszok, zaj és szenny. Várkonyi elfordul a mától, egy elfeledett világba, ám ez a világ mégis létezik, mert bennünk él a gyermek, csak ez nem mindig kézzelfogható.

Csuta György másképp lát, nem konkrét motívumokkal hat. Vörös és narancssárga ködből, fátyolból bontakoznak ki az arcok, alakok, ez is valóságon túli, s ezen túl szürreálisabb is. Kavargó vörös démonok, ördögök jelennek meg, s a mesélő itt magába fordul, mélyebb tartományokba tekint.

A közeledő álarc nélküli démonok feloldódnak az idilli mesealakokban, mint ahogy a jó győz a gonosz felett. Ma már ezt „happy and”-nek hívjuk, Kostyál László is így jelzi a mese végét. Hiába a kétfélé ábrázolásmód, a dolgok kiegyenlítődnek, a harmónia és az értékek világa az elfordulás által jeleníthető meg.