Egyeseknek talán csak egy átlagos ünnep, amikor a család összegyűlik, és temetőről temetőre járva gyertyát gyújtanak szeretteikért, hozzátartozóikért. De vannak olyanok, akiknek ez a nap egy picit más. Több varázst és meghittséget tartalmaz. Szavakkal meg sem lehet fogalmazni, hogy miről is szól ez nekik. Talán egy esélyről, amikor újra visszaemlékezhetnek azokra a pillanatokra, amit együtt töltöttek az eltávozottakkal. Picit fájó szívvel, apró mosolyokkal, de sosem feledve azt, hogy szerettük már egy jobb helyen lelt békére.

Mivel mindenki hallott már ezekről a napokról eleget, így most inkább a személyes tapasztalatokat szeretnénk kiemelni. Főleg azokat, amelyek rádöbbentettek arra, hogy van értelme ennek az ünnepnek.

„Számomra a mindenszentek egy igazán szép és magával ragadó ünnep. A temetőben égő mécsesek varázslatos hangulatot és meghittséget adnak. Ilyenkor az ember sokkal közelebb érezheti magát szeretettjéhez, mint általában. Fontosnak tartom azt is, hogy ne csak ilyenkor törődjünk halottainkkal, hanem az év többi napján is. Amikor már nincs köztünk az, akit szeretünk, akkor döbbenünk rá, hogy nem mutattuk ki, mennyire szerettük. A mai rohanó világban nincs időnk arra, hogy valóban éreztessük a másik iránti szeretetünket, csak akkor vesszük észre, hogy még mennyi mindent nem csináltunk meg azzal az adott személlyel, amikor már nincs köztünk. Ezen a napon újra együtt lehetünk azokkal, akik számunkra fontosak. Én magam is nemrég döbbentem rá, hogy eddig csak kimentem a temetőbe, meggyújtottam egy mécsest, és elmondtam a szokásos imádságot. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem tartottam tiszteletben az ünnepet, hanem nem éreztem ennek a fontosságát. Viszont nemrégiben egy olyan embert vesztettem el, aki számomra az életem része volt, és akit nagyon szerettem. Az édesapámat. Azóta mindent másképp látok, minden egyes nap imádkozom érte, és az em-lékeimben tartom a sok örömteli pillanatot. Számomra a mostani hallottak napja egészen más lesz, sokkal meghittebb, fontosabb.”

„Az, ahogy a sír előtt álltam, gyermekkoromban még nem mondott nekem semmit. Édesanyám sokszor oldalba bökött, hogy maradjak csendben, miközben imádkozunk, de akkor még nem értettem, hogy miért. Minden évben kimentünk a temetőbe, hogy lerójuk tiszteletünket szeretteink iránt, s pár könnycseppet a földön hagyva távoztunk is onnét. Átlagos napként írtam fel magamnak, egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy mi az igazi lényege. Nem voltam akkor már fiatal, amikor elvesztettem a testvéremet. Titkon mindig abban reménykedtem, hogy ez csak egy álom, amiből ha felébredek, újra látom majd. De nem így történt. Az évek múlásával egyre többet gondoltam rá, és még most is mindig eszembe jut. Olyankor el-szorul a torkom, s a könnyeimmel küszködöm. Nem könnyű, de tudom, hogy jó helyen van. Mindenszentek s halottak napján mosollyal az arcomon gyújtom meg a gyertyákat apró sírján, mert tudom, hogy ő is boldog. Hisz Isten mellett van. Keresve sem találnánk neki jobb helyet, mint az Úr mellett. Bár fáj a tudata annak, hogy nincs köztünk, az élők között, mégis örömmel gondolok vissza rá, s a vele eltöltött pillanatokra. November elsején pedig több idő jut arra, hogy megemlékezzek róla. Hiszen manapság nincs megállás, nemcsak egy felnőttnek, hanem egy tanuló diáknak sem.”

Sose feledkezzünk meg szeretteinkről, mert egy napon úgyis találkozunk velük. Imádkozzunk értük, s kérjük a Szűzanyát, az összes szentet, hogy segítsék őket Isten országában. Az ünnep pedig legyen egy meghitt családi délután, emlékezve az elhunytakra, drága szeretteinkre.