– Ki vagy? Miért vagy itt egyedül?

– Sári vagyok… Nincs otthonom, se családom!

– Akkor hol élsz?

– Mindig máshol…- nagyot sóhajtott, és a szeméből egy könnycsepp lepergett – csak kószálok a városban.

– Akkor gyere be hozzánk, biztos lakhatsz nálunk.

– Nem leszek nagy teher számotokra, mindenben segítek, amiben csak tudok, és úgyse eszem sokat.

– Ahol meg tudunk osztozni négyen, ott öten is.

Így tehát bementek. Úgy látszott, Picúr is megbékélt Sárával. Bent az anyukája már éppen utána akart menni Jucinak, mert nem találta sehol, amikor benyitott a kislánya. Édesanyja nagy csodálkozással szemlélte a mögötte álló, kicsit koszos, de aranyos jövevényt.

– Anya, ő itt Sári. Picúr ugatott, én kimentem, és ő a park egyik padján ott feküdt egyes-egyedül. Ugye itt lakhat velünk?
Az anyuka nagyon elcsodálkozott ezen a furcsa histórián.
– Júlia, mit képzelsz?! Idehozol egy koszos, mocskos gyereket, és azt akarod, hogy fogadjuk be?! Azonnal menjen el a házamból! Te pedig mars be a szobádba! Este még beszélünk!

– De… hát…

– Semmi de! – vágott közbe az anyja.

– Tudja mit! Nem is költöznék ide! Lehet, hogy picit koszos vagyok, de nem mocskos! Inkább maga az! – Erre bevágta maga mögött az ajtót, és sírva elment. Juci menet közben gyorsan odasúgta neki:

 – Várj egy kicsit odakint!

Sára őrá nem haragudott, a ház előtt várt. Az egyik ablakban megjelent a lányka.
– Legyél itt a parkban! Holnap reggel megyek iskolába, akkor viszek neked ennivalót.

– Köszönöm Julcsi. Te nagyon rendes vagy hozzám. Akkor majd holnap reggel. Ugyanazon a padon várlak. Jó éjszakát!

– Rendben! Szia!

Másnap 7:20-kor találkoztak. Júlia hozott titokban egy vajas zsömlét és egy üveg vizet neki. Megegyeztek, hogy suli után újra találkoznak. Úgy is lett. Sára nagyon örült, hogy van egy barátja, akivel tud játszani, és segít rajta.

Így mentek a napok, mikor egyszer Jucit anyukája az ajtóban várta, mert mentek el otthonról, és azt akarta, hogy minél hamarabb induljanak. A kislány jött haza, de nem a házuk felé sétált, hanem bement a parkba. Ott találkozott új barátjával, akinek odaadta az uzsonnáját, amit az iskolában kapott. Ezt látta az édesanyja, és hozzájuk sietett.

– Megmondtam kislányom, hogy ne beszélj vele többet! Most pedig menj be a házba!

– Anya…
– Kérem szépen, ne tessék megszidni! – vágott a szavába Sára. – Ő az én barátom, és ő legalább segít nekem! Maga csak elküldött.

Erre már elkezdett sírni.

– Nincs… nincs nekem anyukám… se…apukám…

– Anya! Légy szíves, fogadjuk be a családunkba! Én szívesen leszek a testvére!

– Jól van, jól!- szólt sokkal gyengédebb hangon- Én is együttérzek vele, és nagyon sajnálom is szegényt. Ha tényleg így áll a helyzet, ilyen mostoha a sorsa, hát legyen.

Majd a kis megszeppent lányhoz fordult:

– Te kis árva leányka, mi befogadunk téged, otthont adunk neked, mától élhetsz velünk.

– Komolyan? Köszönöm szépen! Ígérem, jó leány leszek!

– Éljen!!! – szólt Julcsi boldogan.

– Sári, tőled pedig elnézést szeretnék kérni, amiért ilyen rondán viselkedtem veled!

– Semmi baj!… Anya… Csodálatos, hogy végül megengedted…

Így lett újra Sárának családja. Ettől fogva ismét iskolába járhatott. Jucival mindig jól érezték magukat, olyan szeretetben éltek, mint két igazi testvér.

Káli Rebeka (5.b)
Mindszenty József Általános Iskola, Gimnázium és Kollégium