Ahogy a tanárnő is említette a gyerekek rajzai, lelkükbe és színes, ártatlan világukba engednek bepillantást. Számukra fontos embereket, eseményeket jelenítenek meg. A képeken használt színek sejtetik, hogy kislány az alkotó. A kiállítás érdekessége, nem is a kiemelkedő művészi szint, hanem annak a fejlődésnek a bemutatás, ami a kiscsoportos fej-láb emberkétől az egyre arányosuló emberábrázolásig vezet.

A lerajzolt személy pedig 90 százalékban az édesanya, a gyermek életének meghatározója. Jól illett ehhez a miliőhöz a megnyitón felhangzó, családi idillt megidéző, Zelk Zoltán: Este jó, este jó című közkedvelt verse, melyet az egyik iskolatárs adott elő. De Lujzit sok barátnője és osztálytársa is elkísérte a megnyitóra, ahogy a büszke szülők és nagyszülők is.

A szintén képeiről közismert édesapát kérdeztük, mi lehet az öröklött vonás a bájos Lujziban:

– Nem jártam oviba, bölcsibe, nem tudom, hogy én miket rajzoltam volna. Később tanultam rajzolni, de nem sikerült magas szintre jutnom – mondta Pezetta Umberto fotóriporter. – Lujzi pici korától képi világban él; képek, képes albumok között, rengeteg fotó készül róla, közösen fotózunk is. De minden érdekli, ami egy vele egykorú gyereket, nem emelkedik ki ebből a rajz.

Mióta olvasni tud, többet olvas, mint rajzol és sportolni is szeret. Amikor rajzol, nem másol, hanem a belül elképzelt dolgokat próbálja a tudásszintjén visszaadni. Kirajzolja amit érez, a mindenszenteki gyertyagyújtástól az osztálytársakig. Büszkék vagyunk rá és remélem, hogy ilyen boldogságban, a dolgaival békében él majd egész életében, mint most.

(Zala-Lap, B. K.)