A haldokló kicsinyeket igen, de az egészségeseket nem, mondván, ha 10-12 éves lesz, akkor majd beiratkozik a katekumenek közé, megtanulja a kereszténységet, és ha akarja, 18-20 éves korában megkeresztelkedik. Mártonnal is ez történt. Nagyon megragadta őt Krisztus szeretete. Márton 12 éves volt, amikor szülei tudta nélkül felvetette magát a hitt tanulók közé. 15 éves korában beállt katonának, és a galliai Amiens-ben állomásozott. Már katekumen korában is észrevette a rászoruló embert, pedig a katonák közt nagyon nem volt ez jellemző. Meglátta a nyomorgót, a fázó szegény koldust, és ahogy tudott, segített. Itt játszódott le a közismert jelenet, Márton hideg téli időben lovagolt hazafelé, és a város kapujában találkozott egy didergő koldussal. Együtt érző szeretettel kettévágta katonaköpenyét, és az egyik felét a koldusra terítette. A legenda szerint a következő éjszaka álmában megjelent neki az Úr, vállán a koldusra adott köpenydarabot viselte, és így szólt: „Márton, a hitjelölt öltöztetett engem ebbe a ruhába.”

Katonaéveiben inkább papként, nem pedig katonaként viselkedett. Egyszerű és tiszta életmódja, felebaráti szeretete révén már ifjú korában kiemelkedett. Márton Krisztus-szerető ember volt, aki korán megtapasztalhatta azt, amit az Úr mond: „Amit egynek a legkisebbek közül tettetek, nekem tettétek.”

Constantinus éppen a Galliába betört barbárok ellen készülődött. Az ütközet előtt gazdag ajándékok osztogatásával akarta katonái hűségét és kitartását biztosítani. Márton, mikor rákerült a sor, bátran odalépett a császár elé, és így szólt hozzája: „Eddig érted katonáskodtam, engedd, hogy ezen túl Istennek szolgáljak. Ajándékodat add annak, aki harcolni akar. Én Krisztus katonája vagyok, nem szabad hadakoznom”. Constantinus éktelen haragra gyúlt e szavak hallatára, s felindulásában gyávának bélyegezte a fiatal tisztet. Márton mélyen elpirult, és kijelentette, hogy a maga igazolására kész pajzs és sisak nélkül, egyedül a szent kereszt jelével kiállni az ellenség elé. A császár azonnal szaván fogta, és nyomban erős katonai őrizet alá helyezte. Márton a félelem legkisebb jele nélkül várta a kritikus nap felvirradtát, és vele sorsának eldőlését. És íme, másnap a rettegett barbárok valami megfoghatatlan félelem hatása alatt önként lemondtak a biztosra vett csatáról, és hódolatuk bejelentése után békésen elvonultak a harctérről. Most már természetesen a császár sem ellenezte jámbor tisztjének távozását.

Leszerelése után Márton egy ideig csendes visszavonultságban élt, amikor álmában intést kapott Istentől, hogy térjen haza, és térítse meg pogány szüleit, akik közben, nem tudni, mi okból, ismét Pannoniába költöztek. Az engedelmességhez szokott szent szót fogadott, az Alpokon és Észak-Itálián keresztül nagy kerülővel Savariának irányozta lépteit. Eközben az egyik rablónak feltűnt zavartalan nyugalma és derűje. „Ki vagy te?” – kérdezte nagy érdeklődéssel. „Én keresztény vagyok” – felelte Márton. „Aztán nem félsz?” – hangzott az újabb kérdés. „Magam miatt egészen nyugodt vagyok, mert bízom a jó Istenben, aki velünk van a legnagyobb veszedelmek és kísértések közepette. Hanem téged már igazán féltelek, mert bűnös életmódod méltatlanná tesz Krisztus irgalmasságára”. Ezen a nyomon elindulva azután addig beszélt, míg a rabló egészen magába szállt, és gyökeresen szakított bűnös életmódjával. Hazaérkezése után mindjárt munkához látott. Anyját sikerült is rövidesen megnyernie Krisztus számára, de édesapjával nem boldogult. Az öreg tribunus végleg ellenállt. Anyján kívül idővel sok más pogányt is megtérített.

Ezután egy paptársával remeteként élt Gallinaria szigetén 360-ig. Remeteségének oka, hogy a keresztények és Arius közti vitában hevesen ostorozta az ariánusokat. Hilarius püspököt is elűzték, de amikor visszatérhetett, Márton újra csatlakozott hozzá. A püspök a város környékén földet adományozott neki. Így Ligugé kolostorának alapjait megvetették. Ez volt Galliában az első szerzetesi közösség. Tíz évig maradt itt, igét hirdetett a környékbelieknek, akik csodatételeket tulajdonítottak neki. Ördögűzései és gyógyításai révén vált híressé.

Mártont püspöki méltóságra kérték fel. de kereken visszautasította a felajánlott méltóságot. A tours-iak cselhez folyamodtak: egyikük nagy siránkozással súlyos beteg feleségének meglátogatására kérte a szentet. Márton elindult a mondott helyre. Útközben azonban egyszerre csak egy nagy csapat ember vette körül, és minden vonakodása ellenére Tours-ba vezette. Itt már összegyűlve vártak rája a polgárok. Márton azonban elmenekült, és libák közé bújt. De gágogásukkal elárulták, így rátaláltak, és erőszakkal a templomba vitték, és püspökké szentelték. A megválasztására összegyűlt püspököknek nem tetszett a hétköznapi megjelenésű férfi, de a nép felülbírálta a főpapokat. Márton elköltözött a városból, ahol később Marmoutier apátsága épült fel. Itt csakhamar 80 szerzetes gyűlt köréje. Minden évben sorra látogatta a vidék egyházközségeit, gyalog vagy szamárháton vándorolt, néha dereglyével a folyó vizén. Hittérítő munkáját megkönnyítették a neki tulajdonított csodás gyógyulások. Nolai Szent Pál szembetegségét is ő gyógyította meg, leprások szabadultak meg a betegségből. Csaknem állandóan böjtölt, durva darócban járt, és éjjel még a legkeményebb télben is a puszta földön hált. Ha úton volt, és éjjelre szalmára ágyaztak neki, színleg belenyugodott a szokatlan kényelembe, de mihelyt magára hagyták, azonnal lehúzódott a szalmáról.

Ilyen kemény életmód mellett is a legjobb egészségben élt egész nyolcvanéves koráig. Ekkor azonban hirtelen megrokkant. De már csak lélek volt erős, a test erőit felemésztette a napokig tartó makacs láz. Ennek ellenére kivette részét minden közös imádságból, s mikor társai néhány marék szalmából ágyat akartak neki vetni, ő továbbra is hamuban kívánt feküdni: „Keresztény embernek a bűnbánat hamuján illik meghalni”. Mikor hasra akarták fektetni, hogy egy kissé kinyugodja magát, így szólt: „Hagyjatok, hagyjatok, testvéreim, hadd nézzem inkább az eget, mint a földet. Szegény lelkemnek úgyis ez az útja, hadd szárnyaljon Ura Istene felé”. 82 évet élt, amikor haldoklott, hallotta a körülötte lévők félelmét. „Elmegy a pásztor!” Utolsó fohásza ez volt: „Uram! Bár nagyon fáradt vagyok, öreg, vénember, és már mennék Hozzád, de he tieidnek még szüksége van rám, maradok! Vállalom a munkát.”

De az Úr úgy határozott már, hogy hazahívja. „Gyere Márton! – gyere haza!” Halála után a nép, az Egyház szentként kezdte tisztelni. Tours-i sírja zarándokhely. Márton halálának napja november 8. Szent Britius kápolnát emeltetett a sírja fölé.

Polgár Dávid (8.b)
Mindszenty József Általános Iskola, Gimnázium és Kollégium