Útmenti kereszt – hegyen, viharban
A kis Ferenc talán elsős lehetett, amikor egy délután az édesapja elküldte egy asztalos barátjához valamilyen szerszámért. Az asztalos barátot Imre bácsinak hívták, aki az alsópáhoki hegyben lakott, a Kis-Kocor és a Nagy-Kocor kereszteződésénél.
A gyalogút mentén egy óriási gesztenyefa alatt állt egy kereszt. Többször járt már erre a fiú. Amikor hazafelé jött a jól ismert úton a kis Ferenc, az egyik pillanatról a másikra elsötétült az ég, majd óriási égzengés, dörgés, villámlás közepette eleredt az eső. A kisfiú bemenekült a fa alá. Teljesen reménytelennek tűnt neki ez az egész helyzet. Ahogy elsötétült az ég, a fehérre meszelt kereszt úgy világított, mint egy felkiáltójel. Sokáig nem is értette, hogy mi történik vele. A viharban a gesztenyefa ágai hol a földre, hol az ég felé csapódtak. A fa koronája fölött felhőtorlaszok száguldoztak, olyan alacsonyan, hogy szinte beléjük lehetett volna kapaszkodni. A kereszt körül úgy látszott, mintha millió angyal emelte volna könyörgő karját az ég felé.
A kisfiú a nagy ijedségben elkezdte imádkozni az Üdvözlégy Máriát, a Miatyánkot, a Hiszekegyet és a végén elmondta a Himnuszt is, mert ezeket ismerte. Ahogy állt a fa alatt, észrevette, hogy Jézus Krisztusnak hiányzik az egyik karja és a lába is, csak az arc néz meredten, szomorúan; a corpus alatti kis fülkében pedig Mária imádkozott. A fiú úgy érezte, hogy mind a ketten őt nézik. Hosszú idő telt el így, a fiú nézte őket, ők pedig a fiút.
Ez történet arra int és szólít bennünket, hogy merjünk imádkozni – és ne csak vészben, veszélyben – a kereszten függő Jézushoz és a Boldogságos Szűz Máriához.
Tamás Zoltán (13.a)
Mindszenty József Általános Iskola, Gimnázium és Kollégium
Tartalom megosztása: