Kitüntetettjeink

Németh János

Németh János (Zalaegerszeg, 1934. március 16.–) a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas magyar szobrász, keramikus.

Zalaegerszegen született, 1934-ben, régi, neves „agyagos” családba. Nagyapja kályhásmester volt, a nála szerzett tapasztalatok alapján írta le Malonyay Dezső a múlt század elején híres néprajzkönyvében a cserépkályha készítésének folyamatát. Apja és nagybátyja is az agyagiparban dolgozott, így természetes volt, hogy a fiatal János már korán érdeklődni kezdett a mesterség fortélyai iránt. 1953-ban került az Iparművészeti Főiskola kerámiai tanszékére, ahol Borsos Miklós és Gádor István tanítványa volt. Diplomamunkája, a Háry János c. színes mázas kerámia cégér.

Tanulmányai befejeztével, 1958-ban visszatért szülővárosába, és a Zalakerámia gyáregységében kezdett dolgozni.

1961-ben Zalaegerszegen rendezte első kiállítását, melyen szerepelt a főiskolán készült Vörös kakas c. korongozott szobra, melyet a szakmai közvélemény első fő művének tart. Első nagy megbízatása a Harkányfürdőn 1970-ben felállított, 35 négyzetméteres samott dombormű volt, amit az évek során tárlatok, köztéri művek, utazások követtek. Első külföldi útja Olaszországba vezetett ahol a reneszánsz kerámia alkotásai mellett az etruszk agyagszobrok nyűgözték le: „Robbia előtt fejet hajtottam, de előttük letérdeltem.”.

A nemzetközi kerámia találkozókon több alkalommal szerzett rangos elismerést magának és hazájának. Litvániai, csehországi és romániai szakmai útjait hazai és nemzetközi kiállítások sora követte. A Ljubljanai magyar nagykövetségre készült szobra után sokasodtak itthoni (Szombathely, Hévíz, Zalaegerszeg, Vonyarcvashegy, Nemesgulács, Galgamácsa) közterületen elhelyezett művei. Állandó építész munkatársával, barátjával, Szerdahelyi Károllyal Százhalombattán felállították monumentális Csodaszarvas legenda című domborművét.

2010-ben önálló, állandó kiállítása nyílt Zalaegerszegen a Göcseji Múzeumban. Németh János a folklór gyökereiből repíti fel munkásságát az autonóm grand art magasságába. Szobrászatának tüneményes, ironikus atmoszférája természetesen következik figurái, állatai anatómiai „elmintázásának” arányaiból. Épületplasztikái, domborművei életművének esszenciáját adják.

A művész tucatnyi díjban, elismerésben részesült: megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést, odaítélték neki a Munkácsy-díjat, 2014-ben elnyerte a Kossuth-díjat és a Nemzet Művésze megtisztelő címet.

Művészetére erőteljesen hatott a göcseji népi fazekasság szellemisége és formavilága. Alkotásainak anyaga jellemzően agyagmázas samott. Legjelentősebb alkotásai az épületekhez kötődő kerámia relief-ek (faliképek), illetve kerámia domborművek. Az AIC és a Hungária 24 művészcsoportok tagja.

Művészetében azok a vonások erősödtek fel, melyekkel aztán el is kötelezte magát: nem a szobrászi megoldás módszerei érdeklik, hanem a fazekaskoronggal való művészi átalakítás lehetőségei. Arra törekszik, hogy a látványt forgástestekből építse fel. Az ő útja is – miként a fejlődésé általában – az egyszerűtől a bonyolult felé haladt. Az egyalakos figurákat két-, majd többalakos kompozíciók követték.

A Zalaegerszegi Kályhagyár tervezőjeként korán, már indulásakor, csempék tervezésével is foglalkozott. Alakos csempéin a gótika reminiszcenciái érződnek, de a kezdeti években még nem vitte át csempére a forgástestes figura-kialakítás módszerét.

Fejlődésének második szakaszát – kb. a 60-as évek közepét – a két technika szerencsés ötvöződése jellemezte.

Újabb fejlődési szakaszát bizonyos intellektuális elmélyedés, az élet-, természet-, társadalom törvényszerűségeinek kutatására, értelmezésére és megmutatására való törekvés jellemzi: megragadni a rend lényegét, a törvényszerűségek meghatározottságát, s megfogalmazni mindezt a művészet nyelvén – a művészeti törvényszerűségek eszköztárával.

A XX. század utolsó évtizedeiben a fali kerámia sajátos stílusát alakította ki. Síkból kidomborodó alakjai, a fák, házak és más tájelemek mind-mind a látvány forgáselemekre redukált változatai. Ezzel az eljárással nemcsak fogalmazásmódja válik sommásabbá, összefoglalóvá, hanem – elemeinek korongoltsága következtében – sikerül a kerámia anyagszerűségén belül maradnia és alakjainak olyan kifejezést kölcsönözni, mely úgy népi, hogy egyben klasszikus is.

Művészete nem pusztán a látvány pillanatnyi erejével bűvöl el, hanem összefüggéseket közöl, az események, történések között felsejlő ok-okozati kapcsolatok felderítésére ösztönöz.

A plasztikus falképek formájában találta meg gondolatainak legmegfelelőbb közlésmódját. Korongolt kis- és nagyplasztikái, vagy plasztikus falképei a valós élet tükröződései, bár munkái között a görög és római mitológiai figurák is egyaránt szerepelnek. Előadásmódja a klasszikus figurákon is megőrizte népies hangvételét. Állatfigurái sommás megfogalmazásuk ellenére anatómiailag hitelesek, bár érződik rajtuk, hogy alkotójuk a népművészet tradícióin nevelkedett.

Kerámiáin a rend, a szigorú törvényszerűségek uralkodnak. Tiszteletben tartja a művészi szerkesztés, a kompozíció törvényeit, munkái összefogottak, tömören komponáltak.

Németh János emberként és művészként az maradt, aminek a 60-as évek elején indult. A vidék, a hegyes-dombos zalai tájak szerelmese. Kerámiáin a vidéki élet szépségei tárulkoznak fel. Korongolt, figurális plasztikáin megmutatkozik vidám, derűs egyénisége. A természeti formák ereje, szülőföldjének növény- és állatvilága. Formavilága számos asszociatív hozzáadás ellenére a természeti elemekből formálódik és alakul műalkotássá.

Jelentős alkotásai

Háry János 1958. Műv. tul.
Pásztor (plasztika) 1972. Műv. tul.
Teremtés (relief) 1973. Műv. tul.
Trójai faló (plasztika) 1968. Műv. tul.
Házaspár (kettős korsó) 1970. Műv. tul.
Európa elrablása (plasztika) 1973. Műv. tul.
Vénusz születése (relief) 1971 Műv. tul.
Korpusz (fali plasztika) 1971. Műv. tul.

Köztéri művei

Szala vármegyei koronaőrző című műve a zalaegerszegi Kvártélyház utcafrontján
Göcsej című domborműve a budapesti Népligetben
Az ördög szántotta hegy legendája (dombormű és plasztika (1969, Harkányfürdő)
Megyetérkép (dombormű (1965, Rédics, határállomás)
Göcsej-dombormű (1973, Budapest, Népliget, Centenáriumi park)
A gyógyítás története (dombormű,1975, Zalaegerszeg, Megyei Kórház)
Szülőföld (dombormű, 1983, Zalaegerszeg, Keresztury-ház)
Föld és ég (díszkút,1985, Nagyatád)
A török elleni küzdelmek emlékműve (harangtorony térfallal, 2001, Zalaegerszeg, Rózsák tere)
Csodaszarvas legenda, díszkút (díszfal, terv. Szerdahelyi Károly. 2001. Százhalombatta)
Életfa – Keresztury emlékére, 2002, Nemesgulács Keresztury Dezső Ált. Iskola)
Zalai allegória ( dombormű, Zalaegerszeg, Forest Hungary Kft., 2002)

Kitüntetések, díjak

1968: I. Országos Kerámia Biennálé, Pécs, III. díj
1970: Munkácsy Mihály-díj
1970: Nemzetközi Kerámia Biennálé diploma, Vallauris. (A zsűri tagja volt Picasso is.)
1970: Elismerő Diploma Faenza
1973: SZOT-díj
1975: Zalaegerszeg, Pro Urbe érem
1978: Érdemes művész
1980: Kulturális Minisztérium nívódíja
1981: Művészeti Alap díja
1984: Nemzetközi Kerámia Akadémia tagja
1994: Magyar Keramikusok Társasága díja;
1994: Zalaegerszeg Város Díszpolgára
1996: Gádor István-díj
2008: A Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje
2013: Magyar Művészeti Akadémia tagja
2014: Kossuth-díj
2014: A Nemzet Művésze
2014 Zala megye díszpolgára

Portisch Lajos

Portisch Lajos (Zalaegerszeg, 1937. április 4. –) a Nemzet Sportolója címmel kitüntetett magyar sakkozó, nemzetközi nagymester, sakkolimpiai bajnok, csapatban sakkvilágbajnokságon ezüstérmes, Európa-bajnokságon ezüst- és bronzérmes, kilencszeres magyar bajnok.

Az egyik legerősebb – nem szovjet – sakkjátékos az 1960-as évek eleje és az 1980-as évek vége között. Az 1970-es és az 1980-as években a világ legjobb tíz sakkozójának egyike. Tizenkét világbajnoki zónaközi döntőn vett részt, hét alkalommal jutott be a világbajnokjelöltek versenyének párosmérkőzéses negyeddöntőjébe, ebből két alkalommal az elődöntőbe. 20 sakkolimpián játszott. Több megdönthetetlennek tekinthető sakkolimpiai rekord fűződik a nevéhez, amelyeken 1 arany, 3 ezüst és 2 bronzérmet szerzett a magyar válogatott színeiben. Kilenc alkalommal nyert magyar bajnokságot. Számos erős nemzetközi versenyt nyert meg. 2004-ben A Nemzet Sportolója címmel tüntették ki.

Tizenöt évesen szerepelt első alkalommal a magyar bajnokságban. 1955-ben az ifjúsági világbajnokságon negyedik helyezést szerzett, amelyen Borisz Szpasszkij későbbi felnőtt világbajnok lett a győztes. Ugyanebben az évben a magyar sakkbajnokság középdöntőjéből beverekedte magát a döntőbe, ezzel a teljesítményével szerezte meg a mesteri címet.

1956-1959 között négy alkalommal vett részt a Főiskolai világbajnokságon, amelyeken a magyar csapat tagjaként 2., 4., 5. és 3. helyezést ért el. 1959-ben az 1. táblán a mezőny legjobb eredményét érte el.

A nemzetközi mesteri címet 1958-ban szerezte meg, a Balatonfüreden rendezett nemzetközi verseny megnyerésével, ahol olyan erős nagymestereket utasított maga mögé, mint Szabó László és Alekszandr Tolus.

1961 óta nemzetközi nagymester. 1960 és 1993 között 12 alkalommal kvalifikálta magát a világbajnokjelöltek zónaközi döntőjére. Ebből hét alkalommal harcolta ki a legjobb nyolc közötti párosmérkőzésen való részvétel jogát, és három alkalommal jutott be a legjobb 4 közé.

1970-ben a 3. táblán játszott a Világválogatottban az 5 világbajnokkal felálló Szovjetunió válogatottja ellen, és Viktor Korcsnojt 2,5-1,5 arányban legyőzte. (A mérkőzést a Szovjetunió nyerte 20,5-19,5 arányban.). 1978-ban első táblásként volt tagja a sakkolimpiát nyert magyar válogatottnak.

A chessmetrics.com historikus pontszámítása szerint elért eredményei alapján 1980. február és 1984. február között 8 alkalommal is a világranglista 3. helyén állt. A FIDE archiv nyilvántartása szerint az 1981. júliusi világranglistán Anatolij Karpov mögött Viktor Korcsnojjal holtversenyben a 2–3. helyen állt.

Portisch Lajos több rekordot is tart:

a legtöbb (20) sakkolimpián játszott válogatott csapatban
a legtöbb játszmát (260) játszotta sakkolimpián;
a legtöbb pontot szerezte sakkolimpián (176,5).

Legnagyobb sikere az 1978-as, Buenos Airesben rendezett sakkolimpián csapatban elért 1. helyezése, ahol az 1. táblán 14 játszmából elért 10 pontjával nagyban hozzájárult a sikerhez. 1988-ban és 1994-ben tábláján a 2. legjobb eredményt érte el. A 20 sakkolimpián, amelyen részt vett, összesen 11 érmet szerzett.

Díjai, elismerései

Szocialista Munkáért Érdemérem (1961) a lipcsei sakkolimpián elért eredményért
A Magyar Népköztársaság Kiváló Sportolója (1968)
Magyar Népköztársaság Sportérdemérem arany fokozata (1972) a szkopjei sakkolimpián szerzett ezüstéremért
A Munka Érdemrend arany fokozata (1978), a Buenos Airesben rendezett sakkolimpián elért 1. helyezésért
Mesteredző (1979)
Zalaegerszeg Város Díszpolgára (1989)
Pro Urbe díj (2003) A Zalaegerszegi Csuti-Hydrocomp SK sakkcsapatának tagjaként.
A Nemzet Sportolója (2004)
A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal (2007)
kerület díszpolgára (2012)
Budapest díszpolgára (2015)[24]
Nemzetközi fair play díj, életmű kategória (2016)

1989-ben Zalaegerszeg Város Díszpolgára kitüntetésben részesült.

Nátrán János

(Pózva, 1904. október 24.- Zalaegerszeg, 1986. május 8.)

Apja vasúti fütőházi munkás volt.
Tízéves korától napszámosként dolgozott, majd cipésznek tanult.

Az 1920-as években Budapesten dolgozott, részt vett a bőrös szakszervezet munkájában, tagja volt a Magyaror-szági Szocialista Munkáspártnak.

1932-ben hazaköltözött Zalaegerszegre, az MSZDP helyi szervezetében tevékenykedett, énekkart és munkásszínjátszókat vezetett, mandolin zenekart szervezett.
1945-től az SZDP, majd az MDP városi vezetőségében töltött be funkciókat, elnöke volt a bőripari munkások szakszervezetének.
A Zalaegerszegi Szövetkezeti Áruellátó Nemzeti Vállalat, majd a Vas- és Műszaki Vállalat igazgatója volt.

1958 novemberétől Zalaegerszeg Város Tanácsa elnöke lett.

1967-ben vonult nyugdíjba, de 1972-ig a megyei Terv- és Pénzügyi Állandó Bizottság elnökeként tevékenykedett.

Munkája elismeréseként 1985-ben megkapta városa díszpolgári címét.

1986 májusában hunyt el.

Baráth Lajos

(Abaújkér, 1935. augusztus 18. – Vértessomló, 2006. július 29.)

Baráth Lajos Abaújkéren született 1935. augusztus 18-án.
Szülei korai halála után árvaságra jutott, nagynénje nevelte.

Iskolái elvégzése után ácstanuló lett, majd Miskolcon, illetve Diósgyőrben próbált szerencsét és vállalt munkát 1957 és 1964 között.

A kemény fizikai munka mellett szenvedélyének az írásnak is hódolt, az üzem munkáslapjába írogatott. A Diósgyőri Munkás című lap munkatársa lett. Az újságírás mellett sorra jelentette meg munkástémájú regényeit, elbeszéléseit.
Nagyhírű kortársai – Veres Péter, Illyés Gyula, Váci Mihály – szárnyai alatt lehetőséget kapott, hogy novelláskötetei jelentek meg.

Ekkoriban virágzott az ország irodalmi élete és a könyvkiadás is.
A rendszer kultúremírje (Aczél) fontosnak tartotta, hogy egy saját nevelésű és gondolkodású író-költő generáció jól érezze magát benne, jó minőségű és élvezhető, populáris, de tartalmas írások szülessenek. A realista próza végül megtalálta az olvasóit. Igaz, a vallás és a világra kitekintés érezhetően tabu téma kellett, hogy maradjon.

Baráth Lajos ebben az időben alkotott 17 regényt és novelláskötetet, néhány filmet, egy drámát, valamint megszámlálhatatlan publikációt és tárcát.
Baráth Lajos még a német könyvvásárra kijutott magyar szerzők válogatásába is bekerült Móricz Zsigmond és József Attila közé, „Sand” (Homok) című novellájával, mivel a kötet összeállítói szerint a munkás kádárista korra találóbb mű nem is kellett.

1970-ben SZOT-díjat kapott, ami a különböző művészeti ágakban elért kiemelkedő eredményekért, kimagasló munkásságért, a dolgozók művelődésének segítéséért adományozható kitüntetés volt.
A díjat a Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT) alapította 1958-ban. Évente egyszer adták át ünnepélyes díjkiosztón, a SZOT székházában, Budapesten. A SZOT elnöksége évenként 18-22 művészt részesített a díjban. Átadására minden évben május 1-jén került sor, a kitüntetést igazoló oklevéllel pénzjutalom is járt. Az irodalmi SZOT-díjat általában az előző év legjobbnak tartott kortárs témájú műve kapta.

Munkásságának elismerésével 1971-től már szabadfoglalkozású íróként funkcionált.

71. életévében, 2006. július 29-én hunyt el.

Művei:

Ember fehér bottal (elbeszélések, 1962)
Házak tábla nélkül (kisregény, 1963)
Díszhal (regény, elbeszélések, 1963)
Vesznyánka [„Tavaszka”; oroszul], elbeszélés, Moszkva, 1965)
Lopakodó prédikátorok (kisregények, elbeszélések, 1966)
Tűz és korom (regény, 1967, oroszul: Moszkva, 1969)
Külső körön (regény, 1970)
Sortűz (regény, elbeszélés, 1971)
A hét százhatvannyolcadik órája, elb., München, 1972;
A félelem földje (történelmi regény, 1975)
Örökség (regény, 1976)
Miért hullámzik a tenger? (elbeszélések, 1977)
Kigyelmed, János mester (történelmi regény, 1979)
A szörnyeteg (regény, 1979)
Hármaskönyv (1983)
Párnámon anyám ujjának melege (elbeszélések, 1983)
Vakvágat (regény, 1986)
A folyosó (regény, 1989)

Dr. Keresztury Dezső

(Zalaegerszeg, 1904. szeptember 6. – Budapest, 1996. április 30.)

Keresztury Dezső Zalaegerszegen született 1904. szeptember 6-án.
Édesapja Dr. Keresztury József, ügyvéd, édesanyja eőri Eöry Etelka.
Tanulmányait Eötvös-kollégistaként a budapesti, a berlini és a bécsi egyetemeken végezte. 1928-ban szerzett magyar-német szakos tanári diplomát.

1929 és 1936 között a berlini egyetem magyar lektora, illetve a Magyar Intézet könyvtárosa volt, majd 1945-ig az Eötvös József Collegium magyartanára, közben 1937-től 1943-ig a Pester Lloyd című német nyelvű napilap irodalmi, később kulturális rovatvezetője volt.
1945-ben a budapesti egyetem magántanára és a Magyar Írók Szövetségének alapító tagja.

1945 és 1947 között a Nemzeti Parasztpárt tagjaként vallás- és közoktatásügyi miniszter, valamint 1945-től 1948-ig az Eötvös József Collegium igazgatója volt.

1948-tól 1950-ig a Magyar Tudományos Akadémia főkönyvtárosa volt.
1950-től 1971-es nyugdíjba vonulásáig az Országos Széchényi Könyvtár tudományos főosztályvezetője volt.
1982-ben a Magyar Tudományos Akadémia tagja lett.
1988-tól a Veres Péter Társaság tiszteletbeli elnökségi tagja, 1994-től a PEN Club tiszteletbeli elnöke volt.
Költészete mellett, mint Arany János életművének kutatóját emlegetjük, ám műfordítóként és a Goethe Társaság magyar tagozatának elnökeként is funkcionált.

1975-ben szülővárosa díszpolgára lett. 14 éves koráig ugyanis Zalaegerszegen élt, s bár tanulmányai majd munkája és hivatása hosszú időre elszólította, a ’70-es évek elejétől ismét szorosabbra fűzte kapcsolatát szülővárosával. Jó viszonyt ápolt egykori iskolájával, a Zrínyi Miklós Gimnáziummal, de a város kulturális- és közéletének szereplőivel is.
Többször tett látogatást például Németh János keramikusművész műhelyében.
Támogatta a kimagasló teljesítményt nyújtó diákokat, a család egykori Jánka-hegyi pihenőházát pedig a városnak adományozta. Ekkor jött létre a Keresztury Ház Kuratórium.
Utoljára 1996 februárjában járt Zalaegerszegen, két hónappal később, április 30-án – 92. életévében – Budapesten elhunyt.
Halála után nem sokkal a kuratórium Keresztury Emlékbizottsággá alakult.
A Zalaegerszeg belvárosi „Centrum tér” felvette a nevét, és ugyanitt Szórádi Zsigmond alkotásaként szobor is felidézi jellegzetes vonásait.
A Városi Művelődési Központ szintén Keresztury nevét viseli, de a megyei könyvtár is évente megrendezi a költőről elnevezett szavalógáláját.

Emlékezete
Emléktáblája van egykori lakóhelyén, az V. kerületi Semmelweis utca 4. számú házon, továbbá Tapolcán és Balatonfüreden is van portrédomborművel.
Mellszobra van Zalaegerszegen kívül abban a faluban is, amelyet igazi otthonának tekintett Nemesgulácson. A nemesgulácsi Eőry-kúria, ahol ifjú éveit töltötte, ma az óvodának ad otthont.
A nevét viseli a településen lévő iskola, amelynek udvarán a bazalttéglából készült mellszobra található.
Általános iskolát neveztek el róla a főváros X. kerületében, Kőbányán is.
A zalaegerszegi Általános Művelődési Központ 2007 óta az ő nevét viseli.
Sírja Budapesten, a Farkasréti temetőben található.

Díjai, kitüntetései
Magyar Köztársasági Érdemrend (1946)
Szocialista Munkáért Érdemérem (1954)
Batsányi-díj (1966)
József Attila-díj (1968)
A Munka Érdemrend arany fokozata (1970)
Felszabadulási Emlékérem (1970)
A Magyar Népköztársaság Zászlórendje (1974)
Grillparzer-gyűrű (1974)
Herder-díj (1976)
Ady-jutalomdíj (1978)
Állami Díj – több évtizedes kulturális, tudományos munkásságáért, a magyar kultúra külföldi népszerűsítéséért (1978)
Az Osztrák Köztársaság ezüst Érdemrendje (1979)
A Magyar Népköztársaság Babérkoszorúval Ékesített Zászlórendje (1984)
SZOT-díj (1985)
A Magyar Népköztársaság Rubinokkal Ékesített Zászlórendje (1989)
Akadémiai Aranyérem (1989)
A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal (1994)
Széchenyi-díj – életműve elismeréseként (1996)

Művei

A nemzeti klasszicizmus essay-irodalma. Fejezetek egy nagyobb tanulmányból; Dunántúl Ny., Bp., 1928 (Minerva-könyvtár)Arany János (tanulmány, 1937, 1971)

Ungarn. Ein Novellenbuch; szerk. Keresztury Dezső; Korn, Breslau, 1937
Balaton; összeáll. Keresztury Dezső; Officina, Bp., 1940 (Officina képeskönyvek) (franciául, németül is)
A német irodalom kincsesháza; szerk. Keresztury Dezső; Athenaeum, Bp., 1941 (Az európai irodalom kincsesháza)
Alt Budapest in Text und Bild; Officina, Bp., 1942 (Officina Hungarica)
Balogh József–Illyés Gyula–Keresztury Dezső: Hírünk a világban; Hungária Ny., Bp., 1944
Helyünk a világban (tanulmány, 1946)
A magyar irodalom képeskönyve (szerkesztette, 1956)
Dunántúli hexameterek 1946-1956 (versek, 1956, 1974)
Lassul a szél (szonettek, 1957)
A német elbeszélés mesterei. 1-2.; vál., szerk., bev. Keresztury Dezső, jegyz. Walkó György; Európa, Bp., 1957 (A világirodalom klasszikusai)
A magyar irodalom képeskönyve; összeáll. Keresztury Dezső; Magvető, Bp., 1957
Arany János 1817-1882. A költő halálának 75. évfordulójára; szerk. Keresztury Dezső, V. Nyilassy Vilma, Illés Lászlóné; Magyar Helikon, Bp., 1957 (A Petőfi Irodalmi Múzeum kiadványai)
A német líra kincsesháza (szerkesztette, 1959)
A magyar zenetörténet képeskönyve (szerkesztette Vécsey Jenővel és Falvay Zoltánnal, 1960)
Balaton; Panoráma, Bp., 1960
Német költők antológiája (szerkesztette, 1963)
Emberi nyelven. Keresztury Dezső versei 1930-1965 (versek, 1965)
„S mi vagyok én…?”, Arany János 1817-1856 (tanulmány, 1967)
Európai pillanatok (versek Gink Károly fotóira, 1968)
Festbeleuchtung auf dem Holzmarkt und andere ungarische Erzählungen; szerk., utószó Keresztúry Dezső, németre ford. Bruno Heilig et al.; Goverts, Stuttgart, 1968
„S két szó között a hallgatás …”. Magyar mártír írók antológiája; vál., szerk. Keresztury Dezső, Sík Csaba; Magvető, Bp., 1970
Üzenet. Szemelvények a magyar irodalom századaiból; vál., jegyz. Margócsy József, szerk. Keresztury Dezső; Tankönyvkiadó, Bp., 1970
Örökség. Magyar író-arcképek; Magvető, Bp., 1970 (Elvek és utak)
Arany János; Akadémiai, Bp., 1971 (A múlt magyar tudósai)
A szépség haszna (tanulmányok, 1973)
Balaton (fotóalbum; kísérőszöveg Balla Demeter felvételeihez, 1974) (angolul, franciául, németül, olaszul, oroszul is)
Így élt Arany János (1974)
Arany és az MTA (1975)
Égő türelem (versek, 1975)
A magyar opera- és balettszcenika (Staud Gézával és Fülöp Zoltánnal, 1975)
Nyitott kör (versek, 1976)
Változatok Bartók színpadi műveire (versek Gink Károly fotóira, 1976)
Szelényi Károly: Balaton és vidéke. Táj változó fényben; bev., versek Keresztury Dezső; Corvina, Bp., 1978 (angolul, németül is)
A viaskodás szonettjeiből; rajz Szalay Lajos; Keresztury Dezső, Bp, 1979
Válogatott versek (válogatott versek, 1979)
Így éltem (versek, 1979)
A viaskodás szonettjeiből (versek, 1979)
Hat tétel a nyelvről (versek, 1979)
Istenek játékában (versek, 1981)
Híres magyar könyvtárak (Gyarmathy László fényképeivel, 1982)
Pásztor (versek, 1982)
A kedves után. Egy verses napló töredékei (1984)
Állandóság a változásban (versek, 1984)
Árnyak nyomában. Válogatott színikritikák (tanulmányok, 1984)
Helyünk a világban. Tanulmányok. Új válogatás; Szépirodalmi, Bp., 1984
Pannonhalma; fotó Meződy Ö. István. szöveg Keresztury Dezső; IPV, Bp., 1984
A palota foglya. Arany János utolsó pályaszakasza; s.n., Bp., 1985
A magyar önismeret útja (esszé, 1985)
A keszthelyi Helikon Könyvtárról; szöveg Keresztury Dezső, fotó Gyarmathy László; Közgazdasági és Jogi, Bp., 1985
„Csak hangköre más.” Arany János, 1857-1882 (tanulmány, 1987)
Keresztury Dezső: Babits. Levelek, tanulmányok, emlékek; szerk., vál., szöveggond., jegyz. Téglás János; Ságvári Nyomdaipari Szakközépiskola és Szakmunkásképző Intézet–Zrínyi Ny., Bp., 1988 (A nyomdaipari szakközépiskola és a Zrínyi Nyomda Babits-sorozata)
Kapcsolatok (visszaemlékezések, 1988)
Határok, frontok (versek, 1989)
A közelítő csönd; ill. Szalay Lajos; s.n., s.l., 1989
Mindvégig. Arany János 1817-1882 (1990)
Önarcképek, 1904-1991; előszó Major Ottó; Zalai Nyomda–Magyar Bibliofil Társaság, Bp., 1991
„S mik vagyunk mi?”. Tanulmányok, esszék, cikkek; Mikszáth, Salgótarján, 1992 (A Magyar Irodalomtörténeti Társaság kiskönyvtára)
Keresztury Dezső 57 verse; Magyar Bibliofil Társaság–Magyar Irodalomtörténeti Társaság–Zalai Nyomda, Bp., 1992
Emlékezéseim. Szülőföldeim (emlékezés, 1993)
Nehéz méltóság. Tragédia; utószó Kovács Sándor Iván: A hadvezér és a polgármester. Élmény és tragikum Keresztury Dezső Zrínyi-drámájában; Argumentum, Bp., 1993 („Csak tiszta forrásból”. A Magyar Irodalomtörténeti Társaság „Szövegkiadások”-sorozata)
Féktelen idő. A szerző válogatása életművéből; Trikolor–Intermix, Bp.–Ungvár, 1994 (Örökségünk)

Imádság békességért. A költő kilencvenedik születésnapjára; Zalaegerszeg Város Önkormányzata–Magyar Bibliofil Társaság, Zalaegerszeg–Bp., 1994
Valaki tenyerén. Keresztury Dezső istenes versei; vál. Monostory Klára, rajz Szántó Erika; Magyar Bibliofil Társaság, Bp., 1994
Haza, nagy ég alatt. Magyarország; kép Palotás Rezső, szöveg Keresztury Dezső; Aerofotó, Bp., 1995
Válogatott műfordítások; sajtó alá rend., bev., jegyz. Monostory Klára; Európa, Bp., 1997
Balaton. Táj változó fényben; fotó Szelényi Károly, bev., versek Keresztury Dezső ; Magyar Képek, Bp., 1998 (angolul és németül is)
Menschen, Werke, Verbindungen. Literatur- und kulturgeschichtliche Studien; szerk. Eva-Marie Kallen; Jelenkor, Pécs, 1999
Imádság békességért; Tótfalusi Kis Nyomdaipari Műszaki Szakközépiskola és Szakmunkásképző Iskola, Bp., 2000 („Génius” könyvek)
Önismeret. Esszék, tanulmányok; Argumentum, Bp., 2001
Batsányi János, 1763-1845; Tapolcai Városszépítő Egyesület, Tapolca, 2004 (Tapolcai füzetek)
Szétbogozhatatlan. Válogatott versek a szerelemről, 1930-1995; József Attila Városi Könyvtár, Zalaegerszeg, 2004
Keresztury Dezső dedikál; szerk., előszó Szemes Péter; Keresztury Könyvtári Alapítvány, Zalaegerszeg, 2009

Kisfaludy Strobl Zsigmond

(Alsórajk, Zala vármegye, 1884. június 30. – Budapest, 1975. augusztus 14.)

1884. július 1-én született a Zala vármegyei Alsórajkon Strobel Zsigmond Simon néven.
Apja Strobel Zsigmond göcseji kántortanító elszegényedett nemesi családból származott. Anyja, Hampel Rozália jó ideig a háziasszonyi teendőket ellátó özvegyasszony volt apja házánál. Zsigmond a harmadik gyermek volt a családban. Két idősebb testvére korán, egyikük még az ő születése előtt meghalt. A jóval idősebb anyai féltestvérei mellett ő maradt szülei egyetlen közös gyermeke. A szülők házassága a nagy kor- és műveltségbeli különbség miatt korán megromlott. Válásuk után az apa hosszú ideig egyedül nevelte fiát, és az anyagi nehézségek ellenére nagy gonddal terelgette az ifjú szellemét a szép és a jó irányába. 1896-ban elvitte Budapestre a millenniumi kiállításra. Az ott látott pompa és csillogás örökre beleivódott a nyiladozó értelmű fiú emlékezetébe.

Az Iparművészeti Iskolában 1901 és 1904 között Mátrai Lajos és Lórántfi Antal tanítványa volt. Eközben Strobl Alajos irányításával 2 akttanulmányt készített (1904, illetve 1905 nyarán). Ezután Zala vármegye ösztöndíjával egy évig Bécsben tanult. Hazatérése után, 1904 és 1908 között Radnai Béla és Székely Bertalan voltak a mesterei a Mintarajziskolában.

Első gyűjteményes kiállítása 1909-ben volt. 1912-ben a Rudics-díj segítségével bejárta Nyugat-Európát Firenzétől Párizsig. Első köztéri megbízását 1913-ban kapta, Horváth Mihály történész monumentális köztéri szobrát kellett megterveznie, Szentesen állították fel 1934-ben az azonos nevű gimnázium közelében, ma a város főterén, a Kossuth tér közepén áll. Ezen emlékmű az akadémista művészeti irányzat szellemében készült, ekkorra már tökéletesen elsajátította Adolf von Hildebrand klasszikus fegyelmet sugalló esztétikáját, e hivatalos művészeti irányzat követelményeit, amelyet szerencsére nála hamarosan oldottabbá tett a szecessziós áramlat iránti vonzalma, s saját romantikus lelkületéből fakadóan a neobarokk stíluselemek alkalmazása, úgy mint a lendület és a mozgalmasság.

Az első világháborúban sajtóreferensként szolgált a fronton. 1917-ben megrendelést kapott a királytól a Gorlicei áttörés ábrázolására, a művét fel is állították Kassán, később viszont elpusztult. A hadsereg számos vezetőjéről portrét készített, köztük Arthur Arz von Straussenburg vezérezredesről.
A forradalmak idején is alkotott, megformázott egy őszirózsás katonát.

Az 1920-as évektől számos első világháborús hősi emlékmű elkészítésére kapott megrendelést. Köztéri alkotásai közül jóval több mint 50 áll hazai köztereken. 1927-28-ban angliai és amerikai utazásokat tett, nagy sikere volt ott portrészobraival.

Portrészobrokat alkotott az arisztokrácia, a politikai és művészeti élet jeleseiről. Számos alkotását külföldi köztereken is felállították.

1921 és 1960 között a Képzőművészeti Főiskola tanára volt.

A két világháború közt és második világháború után is az egyik legtöbbet foglalkoztatott magyar szobrász volt a másik két klasszicizáló szobrász, Szentgyörgyi István és Sidló Ferenc mellett.
Ekkor az egyik legsikeresebb tanítványa, a szintén Zala megyei származású Boldogfai Farkas Sándor szobrászművész a tanársegédje volt.
1947-ben állították fel Budapesten a Felszabadulási emlékművet (mai nevén Szabadság-szobrot).

1948-ban ismét járt Angliában és Franciaországban, majd többször a Szovjetunióban és a korabeli szocialista országokban is. 1949-ben Sztálin 70. születésnapjára rendeltek tőle egy szoborcsoportot, amit el is készített márványból, és még most is megvan Moszkvában Puskin Múzeumban, de itthoni másolatát, (ami mészkőből készült és Budapest V. kerülete Szabadság terén állították fel 1950-ben) az 1956-os forradalomban a népharag lerombolta.
A szoborcsoport egy munkás apát és feleségét, egy parasztasszonyt ábrázolt, s előttük két gyermeküket, egy kisfiút és egy kislányt, akik virágfüzért tartanak a kezükben mintegy szimbolikusan, hogy felajánlják azt a diktátornak, adott esetben nyilvánvalóan a szobor keletkezésének körülményei és célzatossága váltotta ki a népharagot.

A konkrét háborús károk, ritkábban természeti csapások okozták a 20. századi köztéri szobrai pusztulását, mindezeknél sokkal gyakrabban a kurzusváltások vezettek a leselejtezéshez vagy lettek a megvalósítás gátjai.
Az általa 1944-ben tervezett Horthy István-emlékmű is csak terv maradt, s csak gipszmakettje maradt fenn. Azonban a Kardját néző huszár című kisplasztikája nyomán ma is sorozatban készülnek herendi porcelánból színes figurák Hadik-huszár néven.

Kisfaludi Strobl portrészobrai kiemelkedően jelentősek, de a szobrászat többi területén is: aktjai, domborművei, kisplasztikái, érmei, porcelánfigurái, de gyakran monumentális emlékművei is nagy formagazdagságot, s anyagismeretet, anyaggal való bánni tudást mutatnak.
Rendkívül gazdag és tanulságos politikai kurzusokon és nemzeti határokon átívelő művészete. Nagy tehetsége volt a mozgásábrázoláshoz, a karakterformáláshoz, a szimbólumok megragadásához, de ha a megrendelő úgy kívánta, akkor készített „valóságábrázoló” emlékműveket is.
Visszaemlékezései 1969-ben jelentek meg Emberek és szobrok címen.
„A tanulás nem volt a kenyerem, inkább rajzoltam, fúrtam-faragtam, sokat olvastam, főleg történelmet, üres óráimat a szabadban töltöttem, tanulmányoztam a réteket, a forrásokat, s az erdőket, házakat építettem összetört apró zsindelyekből. Nagy festő, nagy építész szerettem volna lenni. Tizennégy éves lehettem, amikor az udvarunkon kutat ástak. Nagyszerű, zsíros agyagot hoztak a felszínre: gyúrni kezdtem! Megtaláltam, amit idáig hiába kerestem, a forma úrrá lett eddigi érzéseim fölött – szobrász lettem” – írta önéletrajzában.

91 éves korában, 1975. augusztus 14-én, Budapesten hunyt el.

Művei (válogatás)

Köztéren:

Íjász (1918, Városliget, Budapest)
Észak szobra, (1921, Budapest)
Tisza István (1926, Debrecen)
Hősök szobra (1928, Nyíregyháza, Hősök tere)
Komáromi Csipkés György (1930, Nyíregyháza)
Szent Imre herceg (1930, Budapest, Horthy Miklós, ma: Móricz Zsigmond körtér)
Kardját néző huszár (1932, Sopron)
Darányi Ignác (1935, Budapest; 2017-ben újra felállították a Vajdahunyad várában)
A gellérthegyi Felszabadulási emlékmű (1947, Budapest)
Kossuth-emlékmű főalakja (1952, Budapest V. kerülete, Kossuth tér)
Kossuth és Rákóczi (1953–1955, Millenniumi Emlékmű, Budapest)
Energika (1956, Mátravidéki Erőmű)
Végvári vitézek (1968, Eger)
Hamilton tábornok (Aberdeen, Skócia)
Kohász (1972, Ózd)

Portrék:

Görgei Artúr (márvány, 39 cm; 1913)
Fiú portré (1918)
Györgyi Dénes, 1923
Csók István (bronz, 1924)
Iványi-Grünwald Béla, 1924
Grósz Emil (öntött bronz, 1925)
George Bernard Shaw, (bronz, 1932)
Bajor Gizi (márvány, 1932)
Pásztor János, (fehér márvány, 51 cm; 1944)
Erzsébet angol hercegnő, későbbi II. Erzsébet (márvány, 1934)
Somerset Maugham (bronz, 50 cm; 1949)
Vorosilov marsall mellszobra (márvány, 1955)
Kodály Zoltán, (oldalnézetből, márvány, 1963; s még egy szemből gipsz, 48 cm, 1966)
Szakasits Árpád, Pátzay Pál, (1967)
Teleki Blanka, (1971)

Díjak, elismerések (válogatás)

Rudics-díj (1912)
Corvin-koszorú (1930)
Kossuth-díj (1950, 1953)
Kiváló művész (1952)
A Szovjet Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja (1958)

Emlékezete

Szülőhelyén, Alsórajkon a volt Koller-kúriában működő polgármesteri hivatal a település neves szülöttének néhány alkotását bemutató emlékszobát őrzi.
1976-ban műveiből állandó kiállítást nyitottak a zalaegerszegi Göcseji Múzeumban.

Fotóaléria:

Dr. Pais Dezső

(Zalaegerszeg, 1886. március 20. – Budapest, 1973. április 6.)

Édesapja Pais Kázmér tisztviselő, édesanyja Shmiliár Ilona voltak. A szülők törekedtek arra, hogy gyermekeikből tanult emberek váljanak.
Elemi iskoláit szülővárosában végezte, majd 8 évig a mai zalaegerszegi Zrínyi Miklós Gimnázium, az akkori főreál gimnázium végig jeles tanulója volt.
Ezután a budapesti Eötvös József Collegium tagja, ahol magyar-latin-görög szakos tanári oklevelet szerzett 1908-ban.

Két évig gyakornok, majd az 1910-11-es tanévben állástalan tanár, s így itthon a megyei levéltárban és volt gimnáziuma tanári könyvtárában kutatott.
Kutatásainak eredménye megjelent a Magyar Nyelv című tudományos folyóiratban.
A magyar helységnevek változását, majd a Göcsej tájnevet kutatta.

1911-12-ben a soproni Főreál iskolában helyettes tanár, ezután a ceglédi Gimnázium tanára volt. Ekkorra az Irodalomtörténeti Társaság tagja.

1918-tól végérvényesen Pestre települt, s az óbudai Árpád Gimnáziumban, majd 1924-től az Eötvös-kollégiumban tanított.
1937-1960 között a Budapesti Egyetem professzora volt. 1930-tól a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1941-től rendes tagja lett.

1924-től egyre jobban bekapcsolódott a Magyar Nyelv című folyóirat szerkesztésébe, s több mint 40 évig szerkesztette azt.

Az 1920-as években az Árpád-kori országvédelem rendszerével, s benne a székhelység szerepének, Székelyföldre szállásának vizsgálatával foglalkozott.
Az 1940-es években kedvenc témája, a Halotti beszéd és az Ómagyar Mária-siralom. Ekkoriban írta meg A magyar ősvallás nyelvi emlékeiből című kötetét.
1949-ben az Akadémia helyesírási albizottságának elnöke, s 4 évtizeden keresztül alakítója, formálója volt a magyar helyesírásnak.

1973. április 6-án, 87 éves korában hunyt el. Sírja a Farkasréti temetőben található.

Híres mondása egész pályafutását jellemezte, miszerint: „A tudomány az életért van, s a mi életünk legyen a tudományért.”

Szülővárosában, melynek díszpolgára is iskolát neveztek el róla.

Művei

Báró Kemény Zsigmond és az irodalmi élet (1911)
Ó-magyar olvasókönyv (Jakubovich Emillel, 1929)
A veszprémvölgyi apácák görög alapítólevele mint nyelvemlék (1939)
A Halotti Beszéd olvasása és értelmezése (1942)
Magyar szóalaktan 1. Szóösszetétel (1949)
Irányelvek a magyar hangtörténet tárgyalásában (1950)
Hangtörténet (Gombocz Zoltánnal, 1950)
Két fejezet a mondattanból (1950)
A jelentéstan vázlata Gombocz Zoltán késői módszertani előadásaiból (1951)
Kérdések és szempontok szóösszetételek vizsgálatához (1951)
A magyar irodalmi nyelv (1953)
Nyelvünk a reformkorban. Tanulmánygyűjtemény. Akadémiai Kiadó, Budapest (1955)
Egy szószervezet szétágazásai a magyarban és más finnugor nyelvekben (1962)
Az alanyi és tárgyas összetételek. In: Pais Dezső és Benkő Loránd (szerk.):
Alak- és mondattani gyűjtelék. = Nyelvtudományi Értekezések 46, Akadémiai Kiadó, Budapest, 63–84, 1965.
Régi személyneveink jelentéstana 1922-23 (1966)
Életem, emlékeim, találkozásaim (válogatta, szerkesztette Dorogi Zsigmonddal, 1973)
A magyar ősvallás nyelvi emlékeiből (válogatott tanulmányok, 1975)
Pais Dezső és a szülőföld (dokumentumok, 1986)

Díjai, kitüntetései

Sámuel-díj (1919, 1926)
Kossuth-díj (1951)
Munka érdemrend (1953, 1956)
Zalaegerszeg díszpolgára (1964)
Révai Miklós-emlékérem (1968)

Herczeg Ferenc

Versec, 1863. szeptember 22. – Budapest, 1954. február 24.

Herczeg Ferenc (született: Franz Herzog), magyar író, színműíró, újságíró, az MTA tagja és másodelnöke, 1904-től 1919-ig a Petőfi Társaság elnöke. Álneve: Katang. A Horthy-korszak legnépszerűbb írója, az Új Idők című irodalmi hetilap főszerkesztője és a Magyar Revíziós Liga elnöke. Írói képességeit gyakran megkérdőjelezték, számtalanszor vádolták azzal, hogy csupán azért népszerű, mert nem volt más szerző, akinek a műveit nagy mennyiségben kiadta volna a Horthy-cenzúra. Tény, hogy egyetlen műve sem lett maradandó eleme a magyar kultúrának.

Jómódú verseci sváb polgárcsaládból származott; felmenői Sziléziából származó telepesek voltak. Édesapja Herzog Ferenc József (aki 1880-ban hunyt el) gyógyszerész, Versec polgármestere, édesanyja Hoffmann Lujza (1842–1938) volt. Magyarul 1874–76-ban tanult meg a Temesvári Piarista Gimnáziumban. 1876-ban Szegeden, 1878-ban Fehértemplomban folytatta gimnáziumi tanulmányait, 1881 és 1884 között joghallgató volt a budapesti tudományegyetemen, melynek elvégzése után Temesváron, majd utána Budapesten volt ügyvédjelölt.

1886-ban kardpárbajt vívott egy katonatiszttel, Sipos Lászlóval, aki sebesülésébe a párbaj színhelyén belehalt. Herczeg emiatt Vácott négy hónapra fegyházba került. Ott írta meg Fenn és lenn című első regényét, amellyel a Singer és Wolfner könyvkiadó 1000 frankos regénypályázatát is megnyerte. 1891. március 12-én Rákosi Jenő felfigyelt Egy kard affaire című tárcájára, majd a Budapesti Hírlaphoz szerződtette, mint állandó tárcaírót.

Rendkívül gyorsan népszerű lett. Sikere arra biztatta, hogy „a nemzet írójává” váljék. Ekkor novellák és vígjátékok helyett történelmi drámákat, regényeket kezdett írni. Később vissza-visszatért ifjúkori sikereinek műfajához.

A Nemzeti Színház 1893. március 10-én mutatta be A dolovai nábob leánya című első drámáját, mely az év során huszonötször került előadásra. 1896. december 16-tól az Új Idők című irodalmi hetilap alapító szerkesztője volt.

február 1-jén lett a Kisfaludy Társaság tagja, 1899. május 15-én pedig a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjai sorába választotta. 1906-ban nősült meg.

1896-ban Versec városnak lett országgyűlési képviselője szabadelvű párti programmal. Az 1901-es választásokon alulmaradt, azonban az 1904–05-ös időközi, valamint az 1905–06-os és az 1910–18-as általános választásokon a pécskai kerület megválasztotta országgyűlési képviselőjének. 1903. december 16-tól 1910. december 31-ig volt belső munkatársa a Tisza István gróf által alapított Az Újságnak. 1911. január 1-je és 1918. október 1-je között szerkesztette a Magyar Figyelő irodalmi és politikai szemlét.

Tisza István miniszterelnök kérte fel arra is, hogy vezesse a Hadsegélyező Hivatalt, ahol 1914 augusztusától 1916-ig dolgozott. 1916-ban Berlinben volt politikai megbízott. 1919 április-májusában a tanácskormány őrizetbe vette mint „ellenforradalmárt”, és a Markó utcai fogházban tartották elzárva. 1891-ben választotta meg rendes tagjává a Petőfi Társaság, 1903-ban másodelnök lett, 1904-től 1920-ig elnöke, 1920-tól pedig tiszteletbeli elnöke.

A Magyar Tudományos Akadémiának 1910. április 28-án rendes, 1914. május 7-én tiszteleti tagja lett, 1920–22-ben és 1929–31-ben, illetve 1945–46-ban másodelnöke, 1922. május 11. és 1946. július 24. között pedig igazgatósági tagja. Amikor 1949-ben átszervezték az MTA-t, a tagságát megszüntették.

1920-ban a Délmagyarországi Közművelődési Egyesület elnöke lett, majd tagja a Magyar Külügyi Társaság elnöki tanácsának. 1922-ben a Délvidéki Otthon elnöke, a Pátria Magyar Írók, Hírlapírók és Művészek Klubja elnöke, 1927 és 1945 között a Magyar Revíziós Liga országos elnöke. 1929-ben a Társadalmi Egyesületek Szövetségének díszelnöke, 1931-ben a Dunántúli Közművelődési Egyesület tiszteletbeli elnöke, 1938-ban a Magyarok Világszövetségének tiszteletbeli tagja lett.

1929-től ideje nagy részét Zalában, Badacsonyban töltötte.

1943-ban Zalaegerszeg Díszpolgára kitűntetésben részesült.

Klebelsberg Kunó

Magyarpécska, 1875. november 13. – Budapest, 1932. október 11.

jogász, országgyűlési képviselő,
művelődéspolitikus (1921–1922)
belügy-, majd vallás- és közoktatásügyi miniszter (1922–1931)
a Magyar Történelmi Társulat elnöke (1917-től 1932)

A thumburgi gróf Klebelsberg család sarja. Édesapja gróf Klebelsberg Jakab (1844–1877), a császári és királyi hadsereg 14. huszárezredének századosa volt, aki 1872-ben nőül vette a nemesi származású felső- és alsóőri Farkas családból való felső- és alsóőri Farkas Aurélia Arankát (1852–1897).
1875. november 13-án született meg fiuk, Kunó, aki a nevét keresztapjától, gróf Zedtwitz Kunó főhadnagytól kapta. (A Kunó név a Konrád német becézése /Konrad-Kunrad-Kunó/.)

Klebelsberg Kuno édesapját, Klebelsberg Jakabot, 1877-ben elveszítette, anyja ekkor fiával együtt Székesfehérvárra költözött a családjához, amely segítette őt a gyermek nevelésében. Klebelsberg Kuno a Szarka utca 147. szám alatti házban nőtt fel, később „Önéletrajzi nyilatkozatában” a következőket írta gyermekkoráról: „Anyám bánatos özvegyi életet élt. Én sem ismertem a vígasságot”. Gyámja 1883-ig nagyapja, Farkas Imre volt.
Középiskolai tanulmányait Székesfehérvárott, a Ciszterci Szent István Gimnáziumban fejezte be.
Ezután jogi tanulmányokat folytatott a budapesti, a müncheni, a berlini egyetemeken és a párizsi Sorbonne-on.
1898-ban a budapesti egyetemen államtudományi doktori oklevelet szerzett.
Fiatalon nősült, 1899. április 24-én az egyetemi templom kápolnájában vette feleségül Botka Sarolta Ottíliát, egy régi nemesi család leszármazottját, aki élete végig hűséges társa maradt.

Klebelsberg Kuno az egyetem elvégzése után az állam szolgálatába lépett. 1898-ban Bánffy Dezső akkori miniszterelnök meghívására a miniszterelnökség harmadik ügyosztályának vezetője lett, különböző külügyi és nemzetiségi kérdések kerültek a hatáskörébe.
1910-ben a közigazgatási bírósághoz nevezték ki bírónak, majd 1912-ben a hatásköri bíróság tagja lett, valamint rendkívüli egyetemi tanár lett a Közgazdasági Egyetemen.

Klebelsberg politikai példaképe leginkább gróf Tisza István miniszterelnök volt, akinek második kabinetjében (1913–1917) hamar politikai állást is kapott.

1914 januárjában kinevezték a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium adminisztratív államtitkárává, ahonnan 1916 márciusában Tisza áthelyezte maga mellé a miniszterelnökség politikai államtitkárának. Ekkoriban szerzett sok tapasztalatot az oktatási és művelődési intézmények megszervezésében, ugyanis Tisza rábízta a határon túli (a korabeli Magyar Királyságon kívül szakadt) magyarok oktatásának megszervezését, amit Klebelsberg kiválóan megoldott.
Ezalatt 1915-től a Rokkantügyi Hivatal, és 1917 márciusától az Országos Hadigondozó Hivatal ügyvezető alelnöke is volt a háború végéig.

1916-ban egy időközi választáson lett először országgyűlési képviselő a Nemzeti Munkapárt színeiben, miközben a párt egyik országos szervezőjévé lépett elő.
1918-ban határozottan fellépett a Károlyi Mihály vezette kormány tevékenysége ellen. Bethlennel 1919 elején egy keresztény párt szervezésébe fogtak, amiért a márciusban kikiáltott Magyarországi Tanácsköztársaság üldözőbe vette, de a letartóztatás elől Almásy Dénes kétegyházi birtokán sikerült elrejtőznie.

Az 1920-as választásokon a Friedrich István-féle Keresztény Nemzeti Párt (KNP) tagjaként nyert mandátumot Sopronban.
A pártot a választások után tizenhatodmagával otthagyta, mely csoportnak az élére állt és akikkel az 1922-es választások előtt belépett a frissen alakult Egységes Pártba. A komáromi választási kerületben már e párt jelöltjeként nyert választást. Még (kormánypárti) pártonkívüliként (a KNP „disszidens”-csoportjának vezéreként) kapott meghívást először a Bethlen-kormányba, 1921-ben. Ezt elfogadva 1921 decemberében belügyminiszter lett.

A tisztséget az 1922-es választásokig tartotta meg, ami után az újrázó Bethlen-kormányban vallás- és közoktatásügyi miniszter lett. Utóbbi pozícióját az 1926-os és az 1931-es választások után is megtarthatta, ugyanis a kormánypárt és így Bethlen mindet megnyerte (Klebelsberget mind a kétszer a szegedi belvárosban választották képviselővé), viszont Bethlen István lemondásakor kénytelen volt maga is lemondani, az alakuló Károlyi Gyula-kormányba pedig nem hívták meg (noha Károlyi több minisztert is átvett).

Közoktatás-politikáját az egységes jogosítású, de háromágúvá tagolt középiskola-rendszer megteremtése, a polgári iskola önálló középfokú iskolaként való törvényesítése (1924), a középfokú lányoktatás reformja (1926), a tanárképzés reformja (1924) jellemezte.
Már működésének kezdetén támogatta a Magyar Tudományos Akadémia munkáját, s törvénnyel biztosította annak politikai függetlenségét.
1922-ben létrehozta az Országos Magyar Gyűjteményegyetemet és annak tanácsát, amelynek hatókörébe tartozott a Magyar Királyi Országos Levéltár, a Magyar Nemzeti Múzeum és Országos Széchényi Könyvtár, az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum, Országos Magyar Iparművészeti Múzeum, Pázmány Péter Tudományegyetem könyvtára.
A hazai múzeumok fejlődésének ügyét is támogatta, egyre több gyűjteményt létesítettek és működtettek közpénzen. A Szépművészeti Múzeumban új gyűjteményi osztályt nyitott, segítette a megyei és városi múzeumok fejlesztésének ügyét.
Minisztersége idején kulturális létesítmények létrehozását is szorgalmazta, ennek köszönhetően 1928-ra már 1500 népkönyvtárt létesített, valamint 1929-ben nyílt meg a római Collegium Hungaricum. Magyarországon 17 mezőgazdasági népiskolát és sok elemi népiskolát épített.
1930-ban a Margit-szigeten fölavatta a nemzeti sportuszodát.

Szegeden Horthy Miklós, Magyarország kormányzója és az egész magyar hivatalos világ jelenlétében felavatták az 5000. népiskolai épületet, ugyanekkor, 1930. októberében szentelték fel Klebelsberg Kuno büszkeségét, a szegedi Fogadalmi templomot és a Dóm téren az árkádok alatt a Nemzeti Emlékcsarnokot.

Halálát szívbénulás okozta 1932. október 11-én.
Szellemi nagyságát, hihetetlen munkabírását és államférfiúi erényeit kortársainak legjobbjai mind tisztelték. Hirtelen bekövetkezett halála mélyen megérintette a vezető politikai elitet, s méltóképpen búcsúztak az ő nagy kultuszminiszterüktől.
Szegeden a Fogadalmi templom altemplomában helyezték örök nyugalomra
Halála után hét évvel, 1939-ben emlékművet emeltek a tiszteletére az akkori Eskü, ma Március 15 téren, Budapesten.

Díjai, elismerései:

Zalaegerszeg díszpolgára (1928)
Szeged díszpolgára
Esztergom díszpolgára (1926)
Sopron díszpolgára (1928)
Magyar Corvin-lánc (1930)

Bethlen István

A magyar főnemesi, református gróf bethleni Bethlen család sarja. Édesapja gróf bethleni Bethlen István (1839–1881), édesanyja gróf széki Teleki Ilona (1849–1914) volt.
Gróf bethleni Bethlen István 1874. október 8-án született Gernyeszegen, Marosvásárhelytől északra, de a nagy erdélyi fejedelem Bethlen Gáborral nem állt rokonságban.
Kilencéves koráig Erdélyben nevelkedett, ezután 10 évig Bécsben tanult. A budapesti egyetem jogi karán és fél évig Angliában folytatott tanulmányokat, majd a mosonmagyaróvári agrárfőiskolát is elvégezte.
Ezután az erdélyi családi birtokon gazdálkodott és aktívan bekapcsolódott a politikai életbe is.

június 27-én feleségül vette az író Bethlen Margit grófnőt, akitől 3 gyermeke született: András, István és Gábor.

1901-től volt országgyűlési képviselő és – az 1919 és 1921 közti időszakot kivéve – 1939-ig a törvényhozás tagja maradt.

Az első világháborúban több fronton szolgált, a vereség és az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlása után élesen bírálta a Károlyi Mihály vezette kormány tevékenységét.

A Tanácsköztársaság kikiáltása után az ellenforradalmi erők egyik fő szervezője, a Bécsben ténykedő Antibolsevista Comité vezetője lett.
Az általa létrehozott Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja 1920-ban megnyerte a választásokat. Horthy Miklós kormányzó 1921. április 14-én nevezte ki miniszterelnöknek. Bethlen egy évtizeden át hivatalban lévő, keresztény-nemzetinek nevezett kormánya stabilizálta a trianoni béke sokkját elszenvedő, megcsonkított országot.
Legitimista érzelmei ellenére 1921 októberében meghiúsította a második királypuccsot, a lemondott IV. Károly visszatérési kísérletét a trónra, majd keresztülvitte a Habsburgok trónfosztását.

Az 1921. decemberi soproni népszavazás révén és a baranyai háromszög visszatértével sikerült csökkentenie a területi veszteségeket.
A Bethlen-Peyer-paktummal a rendszer parlamenti ellenzékévé tette a szociáldemokrata pártot.
Bethlen 1922-ben a kisgazdákkal történt egyesüléssel létrehozta az Egységes Pártot, amely a rendeleti úton leszűkített választójog, a nagyobb városok kivételével visszaállított nyílt szavazás révén kényelmes parlamenti többséggel rendelkezett.
Pártjából 1923-ra kiszorította a Gömbös Gyula vezette szélsőjobboldali fajvédőket.

Az évtized közepére a Magyar Nemzeti Bank létrehozásával, 250 millió korona népszövetségi hitel felvételével sikerült stabilizálnia a gazdaságot, csökkentette az állam veszteségeit, új vámrendszer lépett életbe, 1927-ben bevezették a pengőt.

Bethlen helyzete az 1925 végén kipattant frankhamísítási botrány miatt átmenetileg megingott, de lemondását Horthy nem fogadta el.
Kormánya új szociális és kultúrpolitikát alapozott meg, kötelező beteg- és nyugdíjbiztosítást vezetett be, valamint a közegészségügy és a népiskolai hálózat fejlesztésébe kezdett.

Külpolitikája egyértelműen Trianon revíziójára irányult. A határ menti magyarlakta területeket népszavazás nélkül akarta visszaszerezni, népszavazást javasolt a Délvidéken, ahol a magyarság kisebbségben volt, s autonómiát Erdélyben, az ott élő népek egyenjogúsága alapján, ám mindez a kisantant létrejötte miatt elérhetetlennek bizonyult.

Az angolbarát Bethlen Londonra és Olaszországra próbált támaszkodni, de közeledett Németországhoz is.

Az 1929-ben kezdődött nagy gazdasági világválság Magyarországot is megrendítette. A válság hatásait Bethlen hitelekből próbálta mérsékelni, de végül megszorító intézkedésekre kényszerült.
A növekvő elégedetlenség miatt 1931 augusztusában lemondott, többé nem vállalt kormányzati tisztséget, de a kormánypárt vezetőjeként, majd Horthy tanácsadójaként jelentős szerepe maradt a magyar politikai életben, 1939-tól a felsőház örökös tagja lett. A pártból 1935-ben lépett ki Gömbös Gyulával támadt ellentétei miatt.

Az 1930-as évek közepétől megvalósuló egyoldalú német orientációt – hiába kerültek vissza jelentős magyarok lakta területek a két bécsi döntés révén – ellenezte, miként a zsidótörvényeket és a belépést is a második világháborúba.

1944-ben a német megszállás idején illegalitásba vonult, bujkálása idején kétszer szenvedett agyvérzést. 1944 decemberében a szovjetek elfogták, felajánlotta együttműködését, de házi őrizetben tartották, majd 1945. áprilisban a Szovjetunióba vitték, nehogy megkísérelje a kommunistaellenes erők összefogását.
1946. október 5-én Moszkvában a börtönkórházában halt meg szívbénulásban.
Hamvait 1994-ben hozták haza, és a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben helyezték végső nyugalomra.

Bethlen grófot máig a trianoni békeszerződés által megsebzett ország gazdasági helyreállító politikájáért „a nagy konszolidátor” jelzővel illetik.
Emlékét megőrizvén a budai Várban, a Szent György téren és Nagykanizsán is áll szobra.