Tudom: „menni kéne, mozdulni végre/ De visszatart valami még.” Az embereket említettem az imént. Emberek, akiknek hálával, köszönettel tartozunk: apák, anyák, nagyszülők, testvérek, barátok és végül, de nem utolsó sorban tanárok. Mindenkinek, aki valamit adott, aki azért dolgozott, izgult, aggódott, bosszankodott, hogy emberekké válhassunk. Olyanná, aki érdemes arra, hogy bosszankodjanak miatta, aggódjanak érte és szeressék. Én hiszem, hogy a szívből jövő dolgokért nem várnak köszönetet, de úgy érzem: óriási hibát követnénk el, ha szó nélkül továbbrohannánk. Olyan ez, mint mikor a legénység alig várja, hogy befusson hajójuk az áhított kikötőbe: pihenni, töltekezni kell a következő nagy út előtt. Meg hálát mondani a szerencséért, a jó szélért. Ezek a percek számunkra is arra valók, hogy visszaemlékezzünk és megfogalmazzuk a köszönet szavait.

Magam és társaim nevében köszönetet mondok tanítóinknak, tanárainknak. Önök fogtak kézen bennünket az akkor még ismeretlen, nagy épület kapujában. Türelmesek, odaadóak voltak velünk. Akkor is, ha mi már, féktelen kamaszok nyeglék voltunk. Maradjon meg emlékezetükben a mégis több szép pillanat, közös élményeink.

Köszönöm szüleimnek a szeretetet, amivel születésem óta elhalmoztok. Köszönöm, hogy megértettetek, segítettetek, törődtetek velem. Meghálálni a sok jót egy élet kevés lesz – már látom. Köszönöm, apa, hogy mindig megnevettetsz! Anya, neked azt, hogy sosem kételkedtél bennem.

Az elmúlt néhány évben rengeteget tanultunk, és nem csupán a könyvekből. Sokat lestünk el a felnőttektől az élet dolgairól. Nagy erőpróba áll előttünk, melyben szükségünk lesz szüleink, rokonaink, barátaink megértésére. Kellenek még a tanácsok, a szeretet, a figyelmeztetés, ha néha talán nem is örülünk neki.

„Menni kell, mert az élet is megy tovább
Fájó szívvel búcsúzom hű cimborák
Most fel kell, hogy bontsam régi poros vitorlám
De tudnod kell, egyszer újra eljövök hozzád,
Drága iskolám.”

Viszont látásra!

Péter Krisztina 8.b
Landorhegyi Sportiskolai Általános Iskola