A kopogtatóknak egy hófehér hajú, égszínkék szemű, vidám öregember nyitott ajtót. Mindenkit szívesen látott. A nevét senki nem tudta, az emberek Gyémántcsiszolónak hívták. Vendégei más emberként léptek ki a kis házból. Akik azelőtt szenvedélybetegek voltak, független, erős akaraterejű emberekként távoztak. Mások beképzelt, öntelt vigyorral léptek be, majd szelíd, alázatos mosollyal indultak haza. Szintén mások haragtól eltorzult arccal kopogtattak, majd aztán megbocsátástól megkönnyebbülten hagyták el a kunyhót. Egyre több embert tett kíváncsivá ez a hely, sokan azonban nem merték felkeresni, vagy egyszerűen csak nem akartak rá időt szakítani.

Egy napon fiatal újságíró kopogtatott a kunyhó ajtaján. Azzal a szándékkal érkezett, hogy feltérképezze a helyet, kipuhatolja, hogy mi folyik odabent, majd minderről részletes cikket írva népszerűségre tegyen szert. Amikor azonban szembe találta magát a vakító, kék szempárral, egy röpke pillanatra minderről teljesen megfeledkezett. Kissé tapintatlanul végigmérte az öreget, és ugyanaz a benyomása támadt róla, mint minden más látogatónak: hogy tökéletes. Pedig szemeitől eltekintve semmi különleges nem volt benne, és mégis minden fehér hajszálából, a szeme körüli ráncokból, széles mosolyából és szikár termetéből sugárzott a teljes hibátlanság.

Hirtelen feleszmélt, és követte az öreget a kunyhóba. A látvány, amely fogadta, kis híján elhitette vele, hogy csupán álmodik. A kis kunyhó belseje hatalmas volt. Több tucat kandallóban égett a tűz, és megszámlálhatatlan kicsi asztal töltötte ki az óriási teret. Az asztaloknál emberek ültek: felnőttek, gyerekek, férfiak, nők, fehérek, feketék, gazdagok és szegények. Mindegyikük asztalán egy kő volt: különböző színű, méretű és formájú. Ők pedig elmélyülten igyekeztek azokat átformálni, csiszolni.

– Nos, újságíró úr – nevetett az öreg a fiatalember elképedt arckifejezésén -, ha kérdése volna, szívesen válaszolok.

A meglepett újságírónak hirtelen csak egyetlen értelmes kérdés jutott az eszébe:
– Tulajdonképpen mi folyik itt?

– Hát gyémántcsiszolás! – felelte vidáman az öreg.

– De odalent mindenki azt hiszi, hogy ön a Gyémántcsiszoló.

– Igen – mondta kissé elgondolkodva. – Valamiért így hívnak, pedig igazából ebben a kunyhóban rajtam kívül mindenki az.

– És miért járnak ide az emberek köveket csiszolni?

– Ezek nem egyszerű kövek. Ezek gyémántok – válaszolta némi szemrehányással az öreg. – Ráadásul a sajátjaik.
A fiatalember nem értette, hogy mire céloz ezzel, de figyelmét egy csapat integető ember vonta el. Úgy tűnt, hogy távozni készülnek. Kezükben ott csillogott türelmes munkájuk eredménye. Fényesre csiszolt köveik különböztek ugyan, de mind elképesztően gyönyörűek voltak. Azonban amint kiléptek a kunyhóból, ezek köddé váltak. Az újságíró meghökkenve figyelte a jelenetet.

– Ne aggódj! – mosolygott a Gyémántcsiszoló – Nincs szükségük rá többé.

– Semmit sem értek – hebegte az újságíró.

– Az emberek azért jönnek ide, hogy jobbá váljanak, hogy fejlődjenek. És bár engem hívnak Gyémántcsiszolónak, ők azok, akik fényesre csiszolják a saját gyémántjaikat. Mint látod, nem könnyű, de megéri.
A fiatalember előtt kezdtek világosabbá válni a dolgok.

– A gyémántjuk tehát valójában a személyiségük? – kérdezte.

– Így van! – válaszolta hangjában elismeréssel az öreg. – Ezen a helyen kézzelfoghatóvá válik mindenki számára, így könnyebb rajta dolgozni.

– És hová tűnik, amikor távoznak?

– Nem tűnik el. Továbbra is ott csillog bennük.

A fiatal újságíró nagyon szédült, amikor kilépett a kunyhóból és elindult hazafele. A gondolatok csak úgy kavarogtak a fejében, képtelen volt bármire is összpontosítani, és ha csak egy pillanatra is becsukta a szemét, megjelent előtte az égszínkék, átható szempár. Hazaérve rögtön felhívta főnökét, és betegségre hivatkozva szabadságot kért egy időre. Másnap reggel pedig már ismét ott állt a kunyhó előtt. Kopogtatott. A Gyémántcsiszoló nyitott ajtót.

– Csak nem egy újabb cikket szeretnél írni? – kérdezte.

Az újságíró megrázta fejét. A küszöbön átlépve hirtelen a kabátzsebéhez kapott, mert az pillanatok alatt nehezebbé vált. A mozdulatot látva az öreg elmosolyodott.

– Azt hiszem, ott éppen felszabadult egy asztal – mondta.

A fiatalember sebesen dobogó szívvel indult el abba az irányba, ahova az öreg mutatott. Megállt a szerszámokkal teli asztal előtt, mély levegőt vett, majd remegő kézzel belenyúlt a kabátzsebébe, amelyben nem más volt, mint saját gyémántja.

Kiss Virág (12.a)
Mindszenty József Általános Iskola, Gimnázium és Kollégium
Zalaegerszeg