„Ne félj!” Hányszor hallottam már ezt a mondatot? Rengetegszer. Talán már kiskoromban az első lépéseim próbálgatása közben is biztattak szüleim az előrejutásra, de ott volt ez az első gerendán bemutatott gyakorlatom során, minden egyes színpadra lépésem előtt, vallomásaimkor, amelyeknél mamám öntött lelket belém egy-egy rossz jegyem szerencsétlen megszerzése után, biztatva a szüleimmel való őszinteségre. A félelem tehát egy olyan dolog, ami kételyeket ébreszt az emberben, visszatartja valamitől, akadályokat épít elé. Talán ettől a félelem építette faltól nem látjuk sokszor az élet naposabbik oldalát, azt hogy a dolgok nem is olyan bonyolultak, mint ahogy elképzeljük.

Mitől félek én, és mi a legnagyobb félelme a velem egykorúaknak? Ahogy észrevettem – a jövő. Gyermekként megálmodunk egy képet magunknak: én orvos leszek. 17 évesen azonban már sejti az ember, hogy ezért tenni is kéne. Mostanában kérdések soraival árasztom el magamat. El tudom-e sajátítani ezt a rengeteg tanulnivalót, amit a tanárok, szüleim, és magam is elvárok? Elég vagyok-e mindehhez? Vagyok-e elég értékes, mint sokan mások, akik ugyanazt a célt fogalmazták meg maguknak? Talán tényleg egy-két pont, vagy a pillanatnyi teljesítőképességem kell, hogy meghatározza, milyen lesz az életem?

Gyerekként nem gondolkodtam ezeken a kérdéseken, egyszerűen csak tudtam, hogy az leszek, ami. Valaki most azt mondhatná, azért nem kételkedtem, mert tudatlan voltam a világgal kapcsolatban. Most viszont nagyon is úgy gondolom, akkor tudtam bízni feltétel nélkül.

A múlt vasárnapi misén választ kaptam ezekre a félelmekre valakitől. Felkaptam a fejemet az evangélium egyik kulcsmondatára: „Ne aggodalmaskodjatok!” Ez a felszólítás valahogy mindennél jobban megnyugtatott. Igen, minden úgy lesz, ahogy lennie kell. A botlásaink sincsenek véletlenül. Valahogy így jöttem rá arra, hogy az ember még attól is fél, hogy félnie kell, tehát magától a félelemtől. Pedig nincs mitől tartanunk, mert az a Valaki, aki a világot létrehozta, Ő nem hagyta azt magára, folyamatosan mozgatja azt, és gondoskodik minden egyes emberről benne.

Igen, tényleg igaz, hogy a vágyainkért hozzá kell raknunk magunkat is, de nem szabad, hogy félelmeink irányítsák az életünket, és most már hiszem, hogy nem lehetetlen, és nem is olyan bonyolult az a gyermeki álmom.

Standi Szilvia (12.a)
Mindszenty József Általános Iskola, Gimnázium és Kollégium