A szavak könnyedén megmaradtak az emlékezetemben. Az értelmüket először fel se fogtam, de ahogy minél többször olvastam el, szép lassan megfogott. Egyre jobban megértettem, egyre többet jelentett. Könnyebben ment az elemzés is. Költői kérdés, költői túlzás, megszemélyesítés, alliteráció, szinesztézia. Ötös! Repdesett a szívem. Ötös lett. Az én versem! Még egyszer elmondtam magamban. Majd még egyszer. Ízlelgetve a szavakat, érzelmeket. Finom volt. Bársonyos. Boldogító. ,, … mennyire szeretlek. ” Zúg. Harsog. Lágyan érint.

Egy kicsit Tóth Árpád lettem. Nem tudom, ki volt ő, milyen érzései voltak, hogyan gondolkodott, milyen volt a mosolya, teát ivott-e vagy kávét? Nem tudom, de ő lettem. Ott voltam a parkban; néztem az esti sugárkoszorút; a földre szállt istent. Elmúlt egy perc, egy nemzet, egy ezredév. Egyszerre volt múlt és jelen. Nem tudtam többé, hogy én vagyok-e én. 

Pedig csak egy vers volt – emlékeztettem magam. A varázs megszűnt, az osztály megint ott volt, az irodalomórán. A tanárnő hangját is újra hallottam: – A házi feladat a könyvben… – kicsengettek.

Pedig csak egy vers volt. Óh, bárcsak mindenki átélhetné ugyanezt! Kihallhatnák a versből a zajokat, a dallamot, kiláthatnák belőle a fényeket, a színeket. Érezhetnék az érintést, a szerelmet, bánatot, vágyódást. Jaj, hisz csak egy vers volt! Nem. Nem volt… Van!
 
Gonda Anna (9.a)
Mindszenty József Általános Iskola, Gimnázium és Kollégium