Valahogy úgy kezdődött, hogy két régésznek született egy Tomi nevű csöpp kicsi fia, akinek vettek egy Füles nevű kutyát. A fiú hamar felcseperedett és a kutyája hűséges társa lett, aki soha el nem hagyta. Egyszer Tomi a fejébe vette, hogy ő segít a szüleinek. Elhatározta, hogy szépen odamegy, és ő is kutat majd a régi leletekért. Elmondta vágyát a szüleinek, de ők kinevették, és a többi felnőttet is odahívták, hogy engednék-e régészkedni a fiút. A válasz, természetesen nem volt. Nagy méregbe gurult ekkor Tomi.

Hazament, majd elővette a kis hátizsákját, amivel kirándulni szokott menni. Bement a konyhába, és pakolni kezdett. Rakott bele vizet, kiflit és almát. Ezután még a szülei tartalék felszerelését is bedugta a táskájába, majd útnak indult. Azaz csak indult volna, mert hirtelen megállt és magához hívta Fülest. Ezután már valóban elindult. Eszébe jutott, hogy a régészek már egy helyen elkezdtek ásni, de utána azt a gödröt otthagyták, mert alkalmasabbnak látszó területet találtak, ezért a fiú rögtön oda is indult. Némi gyaloglás után rá is talált. Elkezdett ásni. Már vagy egy jó fertály órája ásott, amikor egy táblát talált. Kíváncsian olvasni kezdte. A táblán ez állt: Belvárosi Magyar-Angol Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola, Petőfi Sándor Székhelyiskola. A fiú hosszasan elgondolkodva nézte a táblát, majd eszébe jutott egy ének, amit a dédanyja tanított neki. Elkezdte magában dúdolgatni:

Petőfi, mily dicső iskola volt,
Hát még milyen dicső címe volt?
Innen kerültek ki a legjobb diákok,
Amilyen okosakat még senki se látott.

Itt kivállóan tudják az angolt,
Mintha senki se lenne magyar, csak angol.
Sok versenyre kijutottak,
A dobogóra felugrottak.

Hát ők úgy tudtak tapsolni,
Mint mások a patakba kavicsot dobni.
Ment ám a nyelvtanulás,
Akár a karikacsapás.

Az iskola tanárai kedvesek voltak,
Szeretetteljes és segítőkészek voltak.
Az igazgató bölcsen vezette az iskolát,
Hogy a gyerekek tanulhassanak sok csodát.

Tenger volt a Petőfi suli,
Belé járni nem volt munka, csak buli.

Amikor a fiú abbahagyta az éneklést, füttyentett a kutyájának. A hűséges eb rögtön a lába elé termett és taposni kezdte a földet. Tomi ekkor fölkapta az ásót és ásni kezdett. Így ástak hét napig, és csak akkor álltak meg egy szusszanásnyi időre, amikor megéheztek. A hetedik nap reggelén már egy egész utcát kiástak. Elkezdtek sétálni, hát uramfia, tudjátok, hogy mi történt? Hirtelen víz árasztotta el az utcákat. Tomi és Füles kétségbeesetten kapaszkodtak a házak tetejére, és amikor végre sikerült kikecmeregniük, kimerülten rogytak a földre. Kisvártatva megnyugodtak, lenéztek az utcára, de ott már nyoma sem volt a hirtelen támadt özönvíznek. Talán emiatt volt, hogy a két főhősünk nem tudott dönteni, hogy ez a félelmetes kaland álom volt-e, vagy valóság. Amikor ezt az érvet alaposabban megfontolták magukban, Tomi elhatározta, hogy megmutatják ezt a leletet a felnőtteknek. Futva indultak hozzájuk. Amikor a szülei meglátták a felfedezett leletet, sietve borultak a fiú nyakába, majd amikor meghallották a történetet, a többi felnőttel együtt a megadott helyre mentek. Ott volt az úgy, ahogy a fiú elmondta. A felfedezéséért a polgármester magas rendű kitüntetéssel jutalmazta. Így aztán bőven megtérült a munkája.

Magna Zsuzsa 5.a
Petőfi Sándor és Dózsa György Magyar-Angol Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola
Petőfi Sándor Székhelyiskola