Mikor így lett, erőre kaptam, virgonc gyorsasággal szálltam fel és foglaltam helyet.

A busz elindult. S mint anya a gyermekét, úgy ringatott édes álomba engem is monoton robogása…
Riadtan ébredtem fel. Tőlem nem megszokott gyorsasággal kinéztem az ablakon, és a sötétség ellenére próbáltam kivenni a tájat. A művelet sikerült, ám semmi nem volt ismerős.

A pánik kerülgetett, de én mégis valahogy nyugodt maradtam.

Egy faluhoz értünk, s minden gondolkodás nélkül felpattantam a helyemről, és megnyomtam a leszállást jelző gombot.

Pár pillanat múlva már meg is állt a busz, én pedig megkönnyebbülten le tudtam szállni.

Sötét volt, csak néhány utcai lámpa adott fényt. A környezet ridegséget árasztott magából, és az idő is egyre jobban lehűlt.

Sírhatnékom támadt, de újra erőt vettem magamon, és felhívtam az édesanyámat. Nem mutattam ki a zaklatottságomat, s már-már tárgyilagosan előadtam neki nem túl rózsás helyzetemet.

– Mit tegyünk? – kérdezte.

Én kínomban majdnem hangosan felröhögtem, de még mielőtt ez megtörtént volna, így folytatta:

– Tíz vagy tizenöt perc múlva ott leszek kocsival.

Kicsit meg is nyugodhattam volna, ha a folyton ugató kutyák, a sötétség és egyéb számomra fel sem ismerhető hangok miatt nem nőtt volna egyre csak a félelmem.

Szinte kínként éltem meg minden percet, amíg várnom kellett. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy voltak olyan másodpercek, amikor elkeseredésemben csak azt az egyet kívántam, hogy végre otthon lehessek, és valami biztonságfélét érezhessek.

Nem éppen kis félelmem egyre csak nőtt, mikor egy kóbor kutyával kellett farkasszemet néznem. Nagyon megijedtem, minden porcikám remegett, de valamilyen nagyon nagy csoda folytán a legcsekélyebb figyelemre sem méltatott, és elindult az ellenkező irányba. Egyre csak távolodott, de még nem tudtam megnyugodni, mert féltem, hogy visszajön, rám támad, és én teljesen tehetetlen leszek ellene. Végül erre nem került sor, de e pár félelemtől gyötrelmes másodpercre mindig is emlékezni fogok…

Édesanyám végre megérkezett, és én fellélegezve szálltam be a kocsiba. Nem mondtam meg neki, hogy e röpke negyed óra alatt mennyire féltem egyedül. Csak mosolyogtam rá és vártam, hogy végre hazaérjek, és nyugodt szívvel megpihenhessek.

Dávid Andrea (12.b)
Mindszenty József Általános Iskola, Gimnázium és Kollégium