Végre elérkezett a szlovéniai Piranba indulás napja, 2013. május 14-e. Már nagyon vártuk mindnyájan ezt a napot! A megelőző időszakban nagy volt a készülődés erre az útra.  Megtanultuk a himnuszokat és egy színdarabot, amelyet jelmezesen oldottunk meg, hogy még szebb és színvonalasabb legyen az előadás. Május 13-án tudtuk meg, hogy ki hova fog kerülni. 6-7-en kerültünk családokhoz, és jó magyar szokás szerint aznap délután mindenki vett egy kis ajándékot a fogadó család részére, mondván vendégségbe üres kézzel nem mehetünk. Kedden fél 12-kor indultunk a sulitól egy 19 fős kisbusszal. Az úton sokat beszélgettünk, hogy elfoglaljuk magunkat. A tengerparthoz érve mindenki áhítattal nézte a csodálatos panorámát, amely körülvett minket. A napsugarak csakúgy játszottak a víz felszínén, ragyogó sárgára festve azt. Késő délután, fél 6 körül érkeztünk meg a csoport egy részének szállásául szolgáló iskola kollégiumához. Itt bő fél órát kellett várnunk, amíg azokat a diákokat elhelyezték, akik nem családokhoz kerültek. Majd egy eligazításon vettünk részt. Kaptunk térképet, a következő napok programjairól szóló tájékoztató szöveget, és egy dossziét, amelyben mindazt tarthattuk. Negyed 7 körül a családos diákoknak megérkeztek a családjaik, és elvitték őket az otthonukba. A sors mindannyiuknak adott egy-egy ismeretlen fogadót, kinek kisebb, kinek nagyobb megelégedésére.

Másnap reggel mindenki a tornacentrumnál találkozott. Itt csoportokra osztottak bennünket, és különböző feladatokat kellett elvégeznünk. A feladatok megoldása után mehettünk focizni és kosarazni. A játékot követően elindultunk az iskolába ebédelni. Levest és spagettit ettünk. Majd városnézésre indultunk. Bejártuk az egész várost, szebbnél szebb kilátásokkal körítve a sétát. A város feltérképezése rengeteg élménnyel gazdagított bennünket. Később elmentünk a színházba, ami mindenre hasonlított, de színházra semmiképpen sem. Itt léptünk fel, elénekeltük a himnuszunkat, és előadtuk a színdarabot. Produkciónkat felvette az ottani helyi TV. Este mindenki szívesen tért vissza átmeneti lakhelyére kipihenni a hosszú és kimerítő nap fáradalmait.

 

 

Sajnos amilyen szép idő volt a szerdai napon, olyan rossz időt jósoltak másnapra, csütörtökre. Már aznap a késői órákra megjöttek a sötét felhők, és beborult az ég. 

Az újabb nap reggelén mindenki igyekezett meleg ruhát magára venni, de nem nagyon volt nálunk kabát vagy vastagabb hosszú nadrág. Így vékony pulóverekben keltünk útnak. Az iskolánál gyülekeztünk, ahol kaptunk croissant és kakaót vagy epres italt. Mire elfogyasztottuk a kapott ételt, italt, megeredt az eső, és rövidest úgy esett, mintha dézsából öntötték volna. Ennek ellenére a programjaink folytatódtak. Kettészedték a nagy csapatot két kisebb csoportra. Az egyik csoport a múzeumokkal kezdte, a másik pedig a sóbányai látogatással, ahova hajóval jutottunk el, egészen a horvát határhoz. Két múzeumot tekintettünk meg, egy tengerészetit és egy tengerit, ahol azokat az állatokat csodálhattuk meg, amelyek abban a tengerben is őshonosak. Itt a diákok figyelmét kettő akvárium keltette fel igazán. Az egyikben halak, egy tengeri sün, egy homár és egy pici rája pihent, melyeket meg lehetett fogni és simogatni. Nos, gondolom rájöttek, hogy a legérdekesebb nem ez volt, hanem a másik, amelyikbe nem szabadott volna belenyúlni. Abban is volt rája, de jóval nagyobb, mint az előző medencében. Az apróbb halak mellett kicsi cápák is úszkáltak benne, amelyek nem voltak nagyobbak egy – másfél méternél. A másik program, a sóbányai út eléggé borzalmas és kimerítő volt, a rossz idővel való dacolás miatt. Rázott minket a hideg. Vizes ruháink már teljesen ránk tapadtak, és a szél süvített, főleg kint a szabadban, ahol nem védett semmi sem minket. A két csoport délben egy étterembe tért be, ahol elfogyaszthattuk az ebédünket. Kalmár és szardínia között lehetett választani. Délutánra a fogadó családok szerveztek nekünk programot, afféle családi napot varázsoltak számunkra. 

 

Újra eljött a reggel. A kezdő állomáson találkoztunk, a kollégiumnál. Innen elvittek minket a tengerészeti gimnáziumba, ahol részesei lehettünk egy delfines előadásnak. Majd átélhettük azt, hogy min mennek keresztül a kapitányok, amikor szolgálatban vannak. Ugyanis egy hajó-szimulátort próbálhattunk ki, melyet elsüllyesztettünk a poén kedvéért. A játék végeztével visszaindultunk a kollégiumba, ahol megebédeltünk, és részt vettünk a záráson. Kaptunk egy iratot, mely arról tanúskodik, hogy az EU-s program résztvevői voltunk. Fájó, de nem végleges búcsút vettünk az ottaniaktól, hiszen hamarosan ők jönnek hozzánk Magyarországra, hogy ugyanígy bemutassuk a hazánkat, szülőföldünket, iskolánkat. Mindent megteszünk, hogy mi is ilyen szívélyes fogadtatásba részesítsük őket, mint ahogy ezt ők tették.

Zárásképpen, kedves társaim, kik olvassátok a cikket. Ha számotokra is adódik egy ilyen csodálatos lehetőség, ne szalasszátok el, hanem bátran éljetek vele. Az út hihetetlen élményekkel gazdagít majd titeket, és megadatik olyan dolgokat látni és tanulni, amilyeneket másképpen nem lenne módotok elsajátítani. És ami a legfontosabb: most értettük meg jópáran, de talán mindenki, hogy amit a szüleink mondanak egyfolytában, hogy nyelveket kell tanulni és tudni, mert nélkülük nem boldogulunk az életben. A legfőbb tanulsága ez volt ennek az utazásnak, hogy rádöbbentünk, mennyire fontos, hogy tudjunk nyelveket, mert elveszünk nélkülük. Ezt a leckét most megtanultuk egy életre, a sok egyéb hasznos tapasztalatunk mellett.

Alotti Meriem és Varga Viktória (13.a)  
Mindszenty József Általános Iskola, Gimnázium és Kollégium