Pilinszky négysorosai közül a legszikárabb, legpontosabb vers: nem lehet neki címet adni. A címek általában jelölnek, értelmeznek, hangsúlyokra mutatnak rá: esetünkben ez megengedhetetlen, épp a fentiek miatt. A legközömbösebb cím a legjobb: a mű önmagáért beszél. Nem csupán a külsődleges eszközök: szerkezet, cím, forma, hanem a vers „történése” is zártságról, lezárulásról szól. „Ma ontják véremet” – mondja az utolsó sorban az egyes számú „lírai én”, a szó szoros értelmében halálos biztonsággal. Valaminek végleg vége van. A halál erőszakos és kívülről jövő: többen okozzák. Ugyanakkor eldöntött és bizonyos: az áldozat nem próbál meg lázadni ellene, nincs remény a lázadásra.

A négy sorból, négy mondatból, négy képből álló, szerkezetileg két részre tagolódó versnek kétségtelenül épp ez a borzongatóan hideg, félelmetes asszociációkat keltő metaforája adja az alaphangulatát és sokféle értelmezését. Két főnév, két jelzővel, ige nélküli, időtlen, látszólag mozdulatlan kép. Csupa ellentétre épül. Hangulatilag és érzelmileg nem csupán az alvó és a jéghideg, a szegek és a homok ellentétes egymással, hanem a párok maguk is: az alvó és a homok inkább pozitív asszociációt kelt, a szegek és a jéghideg negatívat.

A második sorban az időtlenség, a statikusság érzése szintén megvan. A hangulat enyhülésére utal. Felerősödik azonban az egyedüllét érzete: nem csupán a magány szó jelentése, hanem a plakát előtag gazdag asszociatív tartalma miatt is. A két dimenzióra utaló, és valamihez képszerűen tartozó (falra ragasztott) egyedüllét utalhat a nagyvárosi ember helyzetére, a kivégzésre (falhoz állítás), és a magányból ki nem szabadulható egyénre is.
Egymáshoz fűzi az első és a második sort. A második és harmadik sor között éles határvonal van. Az előbbi időtlensége, általánossága szemben áll az utóbbi konkrétságával, időhöz, helyhez kötődésével, és növeszti az előbbit biblikussá, kozmikussá, örökérvényűvé. Éles cezúrát jelent a hirtelen ritmikai váltás is. A második sor, bár szerkezeti zárása tökéletes, éppen nehezen érthetősége és hangulata következtében halvány kérdéseket vet föl az olvasóban, így bizonytalanul, de továbblépésre késztet. A villany fokozza az ellentétet az első két sorral. Egyetlen pillanatra a remény, a bizakodás, már-már öröm jelenik meg a versben. Az utolsó két sor sorvégi tárgyragjai, a véremet-éjjelek (szegek jéghideg rímpár csupán felerősíti a kiszolgáltatottság, szorongás, magány és pusztulás érzését.

A vers számomra valaminek az elmúlását, a végét jelenti. Az elején mintha egy leírással indítana, ám a hangulata egyre inkább fokozódik. A végén mégis egy csendes, sorsába beletörődő lírai én félelmetes pontossággal írja le sorsának végét.

Koltai Anna (13.a)
Mindszenty József Általános Iskola, Gimnázium és Kollégium