Március 15. Természeti katasztrófa. Összefogás. Magyarság
2013 május 18 - szombat
Vasárnap este. A bőség zavarának pozitív nehézségeivel küszködve rágódom azon, miről is írjak fogalmazást. Feladatom elvégzése előtt járkáltam egyet a házban, amikor megakadt a szemem a kabátomat a nemzeti trikolor színeivel díszítő kokárdán. Ekkor jött a hirtelen gondolat, hogy kifejtsem, milyen értéket is takar a szívünk fölé bökött jelkép. Azután találkoztam facebookon ezzel az állapottal, és már tudtam is, mi a dolgom.
Szűcs Annamária: „Sziasztok! Én egy éjjel-nappali boltban dolgozom. Ma olyan dolgok történtek, amik mellett nem lehet csak úgy elmenni. Bejött egy lány, ahogy néhányan mondják, olyan „mű” nő. Vett egy karton tejet, egy rúd szalámit, 8 kg kenyeret, vajat, meg Nescafé-t. Fura volt a 8 kg kenyér, ezért megkérdeztem: „Nagy a család?” Mire ő: „Nem, az iskolába viszem az itt rekedteknek.” Elgondolkodtam. Aztán jött egy srác. Audival. Kért 30 db zsemlét, 10 kg kenyeret, egy egész doboz sport szeletet. Megkérdeztem őt is. „Ennyire szereted a csokit?” (Persze sejtettem, hogy hova lesz.) Erre ő: „Nem, a rádióban hallottam, hogy elkel a segítség!” Ő is oda viszi. Nem sokkal később megint jöttek. Elvitték az összes mentes ásványvizet. Már tudtam, hova lesz, vagy legalábbis azt hittem. Megkérdeztem egyiküktől. A válasz: „A vasútállomásra viszem, most hallottam, hogy sokan itt maradtak. De a legszebb dolog csak ezután jött! 4 fő sulis készült az esti bulira, ehhez való bor- és chips-készletért jöttek. Nálunk hallották a rádióban, hogy a hajléktalanszállóra is elkelne a segítség. Vissza minden. Összedobták a fejenként 1500 Ft-jukat, és kérték, hogy adjak nekik bármit, ami ebből kikerül, és hasznát vennék. Hát ez engem nagyon megérintett. De még sorolhatnám. Egy néni süteményt vett, amit a fiával küldött el az autókhoz. Nagyon jó volt ma a napom. Osszátok meg. Én még ilyet soha nem kértem, de akarom, hogy tudja mindenki: A magyarok a bajban összefognak. Büszke vagyok ma, hogy Magyar lehetek.”
Mint ahogy azt a meteorológiai jelentések előre jelezték, 14-én este meg is jött az ítéletidő. Először csak havazás, egy órával később már 100 km/h-s szél nehezítette meg a közlekedést. Március 15-re a helyzet elérte a tetőfokát. A rendőrség tehetetlennek bizonyult az időjárással szemben, ahogy a katasztrófavédők is, felszerelési hiányosságuknak köszönhetően. De az emberek összefogtak. És ez az, amiről most szeretnék beszélni. Mondják ránk, magyarokra, hogy a világ egyik legszéthúzóbb, legbüszkébb és egyben legutálatosabb népe vagyunk, de erre most rácáfoltunk. Mindenki, aki tehette, mint egy-egy újkori Wesselényi „szaladt” a bajba jutottak segítségére. Elérzékenyülve figyeltem a facebookon megjelenő segítségnyújtó postokat a nemzeti ünnepen. Hiszen ne feledjük, március 15-ét írtunk. Az emberek fittyet hányva saját testi épségük védelmére, egymást segítették. Ezer meg egy példát tudnék hozni arra, hogy hányan álltak meg az autópályán, és közösen összefogva álltak neki nyomvonalat ásni, más segítség híján. De az ítéletidő nem csak a közutakat érintette. Hallani lehetett a segélykérő felhívásokat a rászorultak (hajléktalan, nem fedett helyen lévő, nélkülöző emberek) részére. És senki sem tétovázott. Hogy miért? Nos, nem azért, mert a 1777-re beküldött „Segítettem” szóval wellness utat nyerhettek volna, vagy esetleg egy Megasztár-belépő lett volna a jutalmuk. Azért, mert a magyar honfitársa volt bajban, és méltón őseink összetartó képességéhez, most is vállt vállnak vetve küzdött az ország az időjárás e gonosz seregével. Sajnos hatalmas anyagi károkkal, de győztünk.
Az elmúlt pár napban az emberek csak ezzel foglalkoztak. A média, mind újságokban, mind a tévében ezt a rendkívüli helyzetet emlegette. Csakhogy mindenhol csak a katasztrófákról lehetett hallani, hányan haltak meg, sebesültek meg, ki mekkora anyagi kárt szenvedett. Ettől volt hangos minden internetes közösségi oldal. Ezen kívül a politikai ellenfelek mardosták egymást: „Miért utazott el az országból a miniszterelnök, ahelyett hogy irányítaná a népet?” „Felháborító az emberek fegyelmezetlensége, ki ezért a felelős?!” „Milyen szégyen ez hazánknak, hogy Ausztriától kell segítséget kérnünk egy kis hóakadály esetén?”, és folytathatnám.
Itt tenném fel a kérdést, hogy ezt jelenti magyarnak lenni? Ha én lennék a híradós szerkesztőség helyében, csak egy, egyetlenegy napra kipróbálnám, hogy csak pozitív híreket közvetítek. Kíváncsi lennék, menyivel ugrana meg a nézettség. Fontosnak tartanám, hogy ezeket a „tanúságtételeket”, amiket olvasni lehetett, mindenkihez eljusson.
Mert talán a sors iróniája, hogy ez mind a márciusi ifjak ünnepén történt. Ezt jelentené magyarnak lenni.
Kövesdi Bettina (12.b)
Mindszenty József Általános Iskola, Gimnázium és Kollégium
Tartalom megosztása: