Ezt az írást az ősi magyarok csoportjai használták, de mindennapi használatban csak a székelyeknél maradt meg. Ünnepi alkalmazásokon szinte az egész Kárpát-medencében megtalálható, bár inkább hagyományos díszítésként használják, a jeleket már többnyire nem értik, inkább csak őrző-védő szimbólumként alkalmazzák. Emlékekként megtalálhatóak kőbe- illetve néhol fába vésve, de az írott emlékek nagy többségét még a középkorban elégették.

A székely-magyar rovásírás nemzetünk egyik méltatlanul elfeledett kultúrkincse. Azt gondolom, hogy hiba hanyagolni őseink kultúráját, mivel az is a történelmünkhöz tartozik. Nem is értem, hogy miért nem fektetnek rá nagyobb hangsúlyt az iskolákban. Akik megtanulják újra a rovásírást, egyféle „titkosírásra” tesznek szert, mivel az emberek közül sokan szégyellik az efféle tudás elsajátítását. 

Egy ismerősöm mesélte, hogy egy egyetemista fiatalemberrel utazott hazafelé a buszon Keszthelyre.  A rendes Keszthely-tábla alatt ki van írva rovásírással is a helyiségnév, és a srác kifejtette, hogy nem is érti, hogy miért van kiírva KÍNAIUL. Teljesen felháborodtam, hogy egy magyar egyetemista ennyire nincs tisztában őseink kultúrájával.

Véleményem szerint minden magyar embernek kötelessége lenne legalább tudni, hogy létezik, és ha látja, az a minimum, hogy felismerje, ha már nem tudja elolvasni. Ha tehetném, általános iskolában bevezetnék szakköröket, ahol a gyerekek megtanulhatják a rovásírás használatát.