Hajamba tép a szél, szerelmed még éget,
A mese kettőnkről nem érhet így véget.
A kezem kezedből elvettem, emlékszem –
A percre, amikor elmondtad, mit érzel.

Oly’ szorosan öleltél, nem kellett félnem,
Megsúgtam, mi bánt, s te mondtad, „megértem”.
Szomorú vagy, mégis – gondolod – megérte,
Hogy értem megérte az összes nehéz perc.

Hiányod máris fáj, ám nem szeretnélek
Magam mellett tudni, nem is keresnélek.
Mégis bánt, hogy közelebb nem engednélek,
Ezek csak érzések, káros szenvedélyek.

Nagy úr a bizonytalan, temet a mélybe,
Nem tudok dönteni, mi lenne jó végleg.
Az eszem elnyomja, mit szívem most érez,
Ne zavarj össze, ne mondd ki, szeretsz, kérlek.

Hozzád köt egy erő, visszahúz, ha lépek,
De eltaszít, ha netán közelebb érek.
Ez egy megérthetetlen élet – szeretet,
A magány sötétjében sírok az égnek.