Horváth Márk: Ha a lét a tét
Elsőként a honvédelmi minisztériumok jöttek rá a változás szükségességére. Okaik egyszerűek: ha elfogy az olaj, megállnak a tankok. Márpedig, mire a tankok megállnak, addigra már rég nem járnak a kamionok, vonatok és egyéb teherszállító járművek, amik egyébként a legalapvetőbb szükségleti- és élelmiszercikkeket hozzák-viszik több száz kilométerről a különböző áruházláncoknak. Sajnálatos, hogy a kormány (és ez egyaránt elmondható minden európai kormányról) semmibe veszi a hozzáértők vészjelzéseit. Két alkotmánymódosítás között lehetővé tehetnék, hogy az illetékes miniszterek ki merjék mondani: baj van és mondjuk ne tartóztassák le őket, ha nem RTL Klubba illő „semmiproblémagyűjtsadományt” típusú beszédet mondanak. Pedig igazán az õ érdekük is lenne, hogy a kellő lépéseket megtegyük, ugyanis könnyen belátható, hogy a jelenlegi helyzet egy későbbi időszakban, világszinten éhínséghez vezet, az pedig majdani katonai és politikai konfrontációkat eredményez. Fel kellene hagynunk az eddig oly szívesen, oly nagy számban alkalmazott részmegoldásokkal. Ezek ugyanis többnyire, ha megoldanak egy problémát, előidéznek egy másik, később jelentkező gondot. Példának okáért, amikor a Szovjetunió összeomlott, ezáltal megszűntek a Kubába irányuló olaj-, és egyéb ásványkincs-szállítmányaik, és ott megálltak a gépek, az emberek alkalmazni kezdték a régen elfelejtettnek hitt, működő módszereket: állatokat fogtak az eke elé. Ezzel szemben Észak-Koreában milliók haltak éhen, pusztán azért, mert a vezetés nem volt hajlandó belátni, hogy az előidézett állapot FENNTARTHATATLAN. Mindez annyit jelent, hogy elég a természetről példát venni problémáink megoldása érdekében.
Hogyan is működik a természet? Egy szóval kifejezhető. Rendszerként. Mégpedig tökéletes, körkörös rendszerként, melyben minden életforma valamely másik életformának szolgál alapjául. Meg kell tanulnunk bekapcsolódni ebbe a körforgásba, mégpedig úgy, hogy ne maradjon utánunk klasszikus értelemben vett hulladék. Természetesen elképzelni is nehéz, hogy holnaptól kezdve lemegyünk a kis kertecskénkbe, megkapáljuk, és krumplit ültetünk bele. Igazából nem is érné meg. No de akkor mit tehetünk mi? Elmagyarázhatjuk bonyolultan, és egyszerűen. Bonyolultan valahogy így hangzik: Kisebb, helyi önellátó csoportok együttműködésére van szükség. Egyszerűbben: ha szezonban az utcabeli Mari néni paradicsomot termeszt, inkább vásároljunk tőle (bármennyire is utáljuk), minthogy elmenjünk a teszkóba spanyol paradicsomot venni. Ez apróságnak tűnhet, azonban üzleti szemmel nézve igenis célravezető. Ha nem lesz kereslet messzi földről hozott árucikkekre, nem éri meg messzebbről szállíttatni, mint a szomszéd falu. Ezzel pedig közvetve rengeteg energiát spórolhatunk meg, munkát biztosítunk az ott élőknek, a munka jövedelmet jelent, a jövedelemadót, az adó pedig, ha nem zsebekbe vándorol, részben szociális juttatásokként, részben állami vagyonként jelenik meg hétköznapi életünkben, amiből aztán további beruházásokat valósíthatunk meg, melyek újabb munkalehetőségeket jelentenek, azok pedig újabb jövedelmeket, azok pedig újabb adókat, és így tovább. Itt aztán elérkeztünk az épp divatba jött gazdasági válság megoldásához. Elolvasva e cikket, felmerül tehát a következőkérdés: Üljünk karba tett kézzel még ötven évig, míg az utolsó csepp olaj is elfogy, vagy foglalkozzunk, egy létező problémával, amire van létező megoldás? Azt hiszem, ezt ki-ki eldöntheti saját maga. Források, kapcsolat: Fenntartható Fejlődés és Energiaforrások Kutatócsoport honlapja: http://ffek.hu
Riport Hetesi Zsolttal
Sajnos az emberek többsége, még azok a kutatók is, akiknek tulajdonképp fel illene ismerni a helyzet súlyát, és az érvek erejé t, érzelmileg áll hozzá a kérdéshez, és elég határozottan tiltakozik, hiszen a világa látszólag még érintetlen, a jelek még nem lépték át az ingerküszöböt, elmerülnek a zajban. Miután a legtöbben – így én is – családban gondolkodnak, nem egykönnyen engedik meg, hogy az elképzelt pozitív jövőjüket egyelőre nem közvetlenül érzékelhető tények zavarják meg. Ezt szaknyelven kognitív disszonanciának, tudati össze nem férésnek nevezik. Az új információ, miszerint a világ hamarosan bajba kerül a nem megújuló energiahordozók csökkenő hozzáférése miatt, nem fér össze egész eddigi tapasztalatainkkal, ezért a legkönnyebb tagadni, hülyének, betegesnek nyilvánítani azt, akitől halljuk.
És tisztázzuk, hogy nem ezen energiahordozók végéről van szó. Pusztán arról, hogy pl. az olaj esetén eljött az a pont, amikortól a napi termelés nem nőhet. És ez már baj, hisz a gazdasági növekedés nem épülhet a semmire. Ugyanez nemsokára – minden erőfeszítés ellenére – bekövetkezik majd a gázkitermelésben és 2040 előtt a kőszénében is.
Kicsit utópisztikusnak tartom, hogy nálunk ez megvalósítható lenne. Valamiért azt veszem észre, hogy sokan csak vállat rándítanak az igen komoly, életünket befolyásoló kérdések hallatán. „Sebaj, kicsit melegebb lesz” és hasonló válaszok születnek. Nem fogják föl a helyzet súlyosságát. Nem késő változtatni az életmódunkon, hozzáállásunkon? Bizonyos értelemben az energia terén, a vidék elnéptelenedése, a szántók, élőrendszer tönkretétele, az önellátásra való képtelenség láttán már súlyos elmaradásunk, 20-50 éves hátrányunk van. Még sok mindent meg lehet azonban tenni. Az új energiafajtákra való átállás nem tud azonban elég gyors lenni, a természeti károk nem enyhülnek elég gyorsan (sőt sokszor fokozódnak is), a vidéki népesség még mindig nem tud helyben megélhetést találni, élelmiszereink egyre rosszabb minőségűek, stb.
Nem csak az olajkészlet felélésével vágjuk magunk alatt a fát. Sorra irtjuk ki az esőerdőket, rengeteg széndioxidot juttatunk a levegőbe, egész állatfajokat sodrunk a kihalás szélére, vagy épp teljesen kiírtjuk őket és még sorolhatnám. Ezzel nem csak az embert, mint fajt veszélyeztetjük, hanem a földi életet is. El tudja ezt még viselni a Föld? Ha igen, meddig?
Úgy, hogy mesterséges, nem az élőrendszerből (ökoszisztémából) származó forrásokat (nem megújuló energiák) is bevetünk, és ezek használata hozzáadódik a Föld képességeihez. Azonban a nem megújuló forrásokhoz a hozzáférés csökkenni fog, a természet öngyógyító és eltartó képessége már jó ideje csökken, nem nehéz látni, hogy sürgős változás nélkül ez csak rossz kimenetű lehet.
(Megjelent az IFJÚJSÁG Zalaegerszegi Diákújság 1. számában)
Tartalom megosztása: