„A hátad mögött vagyunk…”
– Tudod, ebben a furcsa világban, ahol az emberek kíváncsisága az alkotói világ iránt megosztott, és legyünk őszinték csökkenő irányú, ebben a világban ilyen szempontból az ismeretlen, vagy messziről jött, ne is számítson nagy érdeklődésre. Kérdés, nem kötődik-e egyfajta arculathoz, amit sikerült megteremtenie a szervezőnek. Nekem 1997-ben volt egy kiállításom ott a kastélyban, a múzeumnak a részén, nem a galériában. Képzeld el, emlékeztek rám, nagyon sokan eljöttek, kollégák is, ami megint nagyon megtisztelő. Éreztem egy patriarchális, polgári kedveskedő odafigyelést, mert nagyon sokan kérdezték a festészethez, alkotó világhoz való viszonyomat, eszmei világomat, és ez nekem jólesett. Sok időt töltöttünk együtt a kiállítás után is. Én hiszem azt, hogy nem csak magamat képviselem! Megtanultam a szüleimtől: Édes fiam, ahova mész, ott nem csak Te vagy, hanem hátad mögött vagyunk mi, a szüleid, és az a közösség, ahova tartozol, és szégyent nem lehet hozni! Én akár határon túl, vagy bárhova megyek kiállítani, mindig hangsúlyozom, hogy honnan jövök, mert ez rengeteget számít.
– Mi az oka szerinted a csökkenőirányú érdeklődésnek, tendenciának?
– Nagyon őszinte leszek. A szervező, aki ezért kap honoráriumot, már nem elég, hogy találjon az ő ízlésének megfelelő művészt, hanem kontaktust kell felépíteni a civil világgal, amibe minden belefér. Mondok egy példát. Miért tud megélni Zalaegerszegen két galéria? Mert el tudják adni a munkákat. Jelentős a Zsinagóga és a Gönczi Galéria. A munkatársaiknak, vezetőiknek meg kell tanulniuk, hogy új világot élünk, nem elég abban gondolkodni, hogy jó művészeket hozok és megszervezem a kiállítást, hanem egy folyamatos kapcsolatot is kell tartani úgy, hogy „trezorizálni” lehessen, vagyis eladhatóvá tenni az alkotásokat, onnan a helyszínről. Nincs olyan művész, aki ne mondaná, hogy legyen 20-30% a bevételnek a szervezőé, és ebből sáfárkodni tudnának. A világ elindult egy pragmatikus, merkantilista irányba, tehát a vezetők miért nem gondolkodnak így? Ez a jövő! Itt nincs pardon, itt nincs más megoldás! Azt mondjuk, hogy kapitalista világot élünk. A kultúra is lehet olyan része a világunknak, mint egy gyár, amit ugyan úgy kell szervezni. Oly sok lehetőség van! Vége annak, ami a szocialista rendszerben működött. Egy kellemes világ volt az. Az ország, a város finanszírozta a kultúrát, ennyi pénz volt, s ebből kell gazdálkodni. De nincsenek szervezetek, vállalatok, brigádok, akiket ki lehet vezényelni.
A gyerek felnőttként nem megy el a kiállításra, maximum megkérdezi, hol lehet megnézni az interneten.
– Jó kérdés. Elmondom, hol kezdődik. Kezdeném onnan, hogy egy Fekete Pákóról az iskolában többet beszélnek a gyereke, többször kerül szóba, mint egy tantárgy. Nem érzi a tárgyat magáénak a gyerek, mert nem életszerű. Ha az lenne, érdeklődne iránta, mert magáénak érezné, mert élet szaga van annak a tantárgynak. De amikor csak betűk tömege, mondatonként ott van előtte, és neki ebből teljesítenie kell, ez nem érdekes. Ez az egyik. A másik. Hiszem, hogy minden embernek akkora éhsége van, hogy egy másfajta életet éljünk, …na, csak…például egy meghívó, ami üzeni, hogy itt ez van, vagy az van, ma már nem elég.
Tartalom megosztása: