Minek köszönhető mindez? Erre Pusztai Árpád, akit egyik volt diáktársa, az osztály Nemecsekének nevez, válaszol:

– A családi indíttatásnak, az egymás iránt érzett szeretetnek, nagyrabecsülésnek, és nem utolsósorban volt iskolánknak és tanárainknak, akik arra a gondolkodásmódra neveltek bennünket, ami tiszteletet, emberséget és baráti szellemet parancsol mindenki számára. Ezt az összetartó erőt nem lehet elvenni tőlünk. S ez az erő az, amely az ország távoli pontjaiból, sőt külföldről is összehoz bennünket az érettségi találkozókra.

1944-ben 67-en ültek be az iskolapadba, majd négy év után, egy rendeletet követően az osztályt 24 fős reál, és 35 fős humán tagozattá választották szét. E magas létszámmal kapcsolatban Pusztai Árpád megjegyzi: „a mai szemlélettel ellentétben igenis lehet ennyi diáknak együtt érdemben tanulni.”

1952-ben vágtak neki a matúrának, köztük olyan nevekkel (a teljesség igénye nélkül), mint Németh János keramikusművész, dr. Pais István, az MTA doktora, vagy dr. Kovács László, szülész-nőgyógyász. Sajnos az egykori diákok közül már tizenkilencen végleg eltávoztak, róluk is megemlékeztek diáktársaik éppúgy, mint egykori tanáraikról, és igazgatójukról, akik közül már senki nem lehetett közöttük.

Olyan tanáraink voltak, mint Kékesi Antal, Varga Erzsébet, Doba Gyula, és igazgatónk Kovács József – sorolja a neveket Pusztai Árpád, és hozzáteszi: mindenkit nem tud megemlíteni név szerint, de minden volt pedagógusukra rendkívül büszkék, és soha nem felejtik őket. Nekik és a diákok szorgalmának köszönhető az, hogy a 67 főből kettő kivételével valamennyien diplomát szereztek.

A találkozón felidéződtek az egykori diákévek, a csínytevések, s ki-ki szólt saját életútjáról. – Legfontosabb az, hogy szeretjük és tiszteljük egymást – jegyezte meg Pusztai Árpád, aki a mostani diákoknak is üzent: – Szeressék iskolájukat, tanáraikat, mert jót akarnak, de legjobban szeressék és tiszteljék szüleiket, mert ők hoznak áldozatot azért, hogy tudjanak tanulni. (Zala-Lap Kft., A. L., Z. A.)