Kostyál László, a Göcseji Múzeum igazgatóhelyettese a megnyitón elmondta, hogy a Kárpátaljai Múzeum tulajdonképpen partnerintézménye a göcsejinek. Ez a szakmai kapcsolat szerves része a két város között öt éve megkötött testvérvárosi szerződésnek. Tavaly Krosnóban került bemutatásra a Zala népművészete című tárlat, s a mostani lámpakiállítás ennek a viszonzásául szolgál. Dr. Gyimesi Endre polgármester, országgyűlési képviselő köszöntőjében Krosno és Zalaegerszeg baráti és szakmai kapcsolatait méltatta, felidézve az elmúlt öt esztendő fontosabb találkozóit.
A kiállítást a lengyel delegáció nevében Maria Twaróg kurátor, a Kárpátaljai Múzeum világítástörténeti gyűjteményének vezetője nyitotta meg. Beszédében megemlékezett arról a 19. században zajló kísérletezésről, amelynek eredményeként sikerült folyékony anyagot világítás céljára felhasználni. Jan Zeh és Ignacy Lukasiewicz lengyel kutatók kidolgozták a kőolaj lepárlásának eljárását, a folyékony szénhidrogén-keverék, azaz petróleum előállításának módját. Így készült el Lukasiewicz tervei alapján 1853-ban az első petróleumlámpa, melynek fénye mellett még azon a nyáron a lembergi központi kórházban vakbélműtétet végeztek.
A zalaegerszegi tárlaton főleg hordozható, vagy asztalai lámpák láthatók, ám bemutatásra kerül jó néhány technikai lámpa is, melyet például a vasútnál vagy a hadseregben használtak. A lámpák elsősorban nem világítóeszköz-szerepük, hanem a lakásbelsőben betöltött díszítő funkciójuk miatt kerültek vitrinbe. A 19., majd 20. századi korstílus a petróleumlámpákon is jól nyomon követhető: a historizmustól kezdve, a szecesszión át a funkcionalizmusig megfigyelhetjük az egyes díszítési eljárásokat. A talapzatok és a tartály anyaga is ennek alapján változott az idők folyamán, fémekből, üvegből, kerámiafajtákból, márványból, sőt alabástromból is készültek lámpák.
A kurátor asszony végezetül elmondta, mivel a petróleumlámpák napjainkra elveszítették funkciójukat, már csak magángyűjteményekben és múzeumokban találkozhatunk a legszebb darabokkal, s ezeket illő úgy kezelni, mint a művészi ipar sajátos emlékeit.