Tél volt, december 5-e, Mikulás estéje. Én a szobámban feküdtem lázasan. Az arcom égett, mégis reszkettem a hidegtől. Apa próbált megnyugtatni engem, hogy nem lesz semmi baj, és autós kártyákat nézegettünk. Mikor már nagyon belefeledkeztem a kártyákba, el is felejtettem, hogy nemsokára jön a Mikulás.

Egyszer csak halk kopogás hallatszódott a deres ajtóablakon. Mikor nyílt az ajtó, magam elé képzeltem a Mikulást. Szinte már láttam piros kabátját, hosszú fehér szakállát és a hatalmas puttonyt, ami tele volt szebbnél szebb ajándékokkal. De mikor teljesen kinyílt az ajtó, a Mikulás sehol sem volt. Csak anyukám állt ott dideregve, pirult arccal, a haja havas volt, és a kezében valami apróság volt. Csalódott voltam, hiszen sehol sem volt ajándék, csak a pici kis izé, amivel anya rögtön a meleg szobába futott.

Mikor kijött onnan, én meg akartam ölelni, de ő szomorúan azt mondta:

– Bármennyire is szeretném, nem lehet.

Nem értettem, hogy mit csináltam, mit törtem össze, tettem tönkre. Aztán újra rosszul lettem, és gyorsan visszavitt apa a szobámba, anya meg ment a fehér aprósághoz. Kis idő elteltével újra jobban lettem, és anya azt mondta, hogy ha orvosnak öltözöm, bemehetek és megnézhetem, hogy mit hozott a Mikulás. Ennek nagyon megörültem, csak azt nem értettem, hogy miért öltözzek orvosnak. De ez annyira nem is foglalkoztatott. Felvettem egy maszkot, és játékkellékeket is vittem magammal.

Beléptem a szobába, ahol ott volt az az apróság, ami többet ért az összes ajándéknál. Egy kisbaba volt ott, aki nálam is kisebb volt. Anya halkan mondta, hogy Fanni a neve, és ő az én kishúgom, akire vigyázni kell.

Ma is vigyázok rá és szeretem őt.

Födemes Zoltán (8.b)
Mindszenty József Általános Iskola, Gimnázium és Kollégium
Zalaegerszeg