A kislány, aki feltette ezt a kérdést, sokáig gyűjtögette a bátorságát, míg végül meg mert szólalni. Így mondanom sem kell, mekkora megkönnyebbülést jelentett számára a válasz. Ráadásul kedves mosoly is társult hozzá. Teltek a napok, hetek, hónapok, és az óvó néni – a mosolyával együtt – végleg belopta magát a kislány szívébe.

– Tanító néni, segítene bekötni a cipőfűzőmet?!

– Hát persze!

A kislány még nem tudott teljesen egyedül megbirkózni a nehéz feladattal. Társai már egytől egyig készen álltak, és futottak kifele, a napsütéses udvarra. A sírás kerülgette. Végül úgy döntött, segítséget kér. Persze, jól tudta, hogy számíthat a tanító nénire, a válasz mégis csillapította kezdeti kétségbeesését.

– Tanár úr, elmagyarázná még egyszer?!

– Hát persze!

A kislány – aki már egyáltalán nem volt kicsi – sehogy sem értette, hogy miért kell közös nevezőre hozni a törteket, miért nem lehet egyszerűen csak összeadni a számokat. Mivel szokás szerint rettenetesen zavarta, hogy nem értett valamit, rákérdezett. Biztos volt benne, hogy a tanár úr háromszor is újra elmagyarázná.

– Tanár úr, elismételné?!

– Hát persze!

Az egykori kislány nagyon igyekezett, azonban a temérdek információ hallatára elbizonytalanodott. Bár nem állt szándékában félbeszakítani a tanárát, kénytelen volt. Tudta azonban, hogy mire számíthat. Mint mindig, most is megkapta a kért segítséget.

Néhány nappal később látta, hogy a tanár hazaindul az iskolából. Meglepődött, mert sokkal idősebbnek és fáradtabbnak tűnt, mint valaha.

És akkor gondolt bele, hogy a pedagógusok vállán mekkora felelősség van.

Az ő feladatuk, hogy az intézményekben a lehető legjobb neveltetésben részesítsenek bennünket. Ehhez az is hozzátartozik, hogy támogatnak, biztatnak bennünket, és velünk együtt örülnek a sikereinknek. Valamint az is, hogy ha a helyzet úgy kívánja, felnyitják szemünket, avagy megdorgálnak.

Végigkísérik gyermekkorunkat, és részesei felnőtté válásunknak. Életünk meghatározó személyei, akiket örökké emlékeinkben őrzünk.

Nélkülük talán soha nem került volna le az a játék a polcról, nem tanultunk volna meg rendesen cipőfűzőt kötni, nem jutottunk volna közös nevezőre a törtekkel, és talán még mindig lenne egy befejezetlen mondat a füzetünkben.
Hálánkat kifejezve igyekezzünk úgy élni, hogy ha egyszer felnőttként találkozunk szeretett pedagógusainkkal, és ők felteszik nekünk azt a kérdést, hogy boldogok vagyunk-e, akkor mi habozás nélkül, őszintén tudjuk azt válaszolni: „Hát persze!”

Kiss Virág (12.a)
Mindszenty József Általános Iskola, Gimnázium és Kollégium
Zalaegerszeg