Ha az ember elmegy színházba, akkor egy olyan környezetbe kerül az előadás közben, ami tényleg az álom és a valóság közé sodorja. Ilyen tényezők például a kényelmes szék, a kellemes hőmérséklet. Ezekkel olyan komfortérzetet biztosítanak az embernek, amivel a színház bejárata előtt hagyhatja a hétköznap fáradalmait és gondjait. Ezáltal tényleg szórakozni, kikapcsolódni és akár álmodozni is mehet az ember. 

Persze ezek egy jó színdarab és jó előadók nélkül – akik tényleg egyesülnek az adott karakter szerepével – nem érnek semmit. Ha ezek is adottak, akkor jöhet maga a teljes álom, az előadás. A kezdés előtt minden felesleges és zavaró tényezőtől „megszabadítanak”, mint a kabát télen, vagy a mobiltelefonon keresőktől, mint a munkatársaktól, akik azért keresnek, hogy holnap milyen értekezlet lesz, vagy csak a rokonokkal való felesleges csacsogásoktól. Persze az álom kezdete nem mindig esik egybe a színdarabéval, de ezen is segítenek a fények játékával. Azért a megfelelő pillanatban elkapott gondolat is szükséges, ami viszont teljes figyelmet igényel a nézőtől, és azt is, hogy teljesen együtt éljen a színészek művészi előadásával, játékukkal. 

És hogy ezek az álmok mennyire lehetnek valóságosak is? Minden ember volt már szerelmes életében, vagy lesz… És ha már szerelem, az egyik legnagyobb ilyen témájú mű Shakespeare Rómeó és Júliája. Ha nem is az erkélyen, de a lányos ház ajtaja előtti szerelem-megvallás, még ha kockázatos is, de romantikus is egyben. Vagy ki ne füllentett volna otthon legalább egyszer a szüleinek csak azért, hogy szíve választottjával legyen pár órát. Szerintem majdnem mindenki tett életében ilyen és ezekhez hasonló dolgokat. És bár lehet, hogy a szerelem őrültté teszi az embert, de lehet, hogy pont egy ilyen előadás után határozza el azt, hogy megteszi.

Én az vallom, hogy az ember merjen álmodozni, s ehhez jó közeg a színház.