Álomajtó
Egy kisfiú játszott a homokozóban. Nem messze tőle egy idős pár ült, és figyelte a vidáman játszó gyermeket. A fiú hirtelen abbahagyta a homokvár építését, és a nagyszüleit kezdte el nézni. Ők nem tudták ezt mire vélni, de még nem tették szóvá.
– Még nem lesz jó – szólalt meg végre Áron, és tovább építette a várát.
Ezt már nem tudta szó nélkül megállni az idős asszony:
– Mégis mi nem lesz még jó, kisunokám?
– A váram – felelte.
– Mégis miért? – kérdezett közbe most már Lajos papa is.
– Ez nagyon egyszerű – válaszolta a gyermek teljes komolysággal, és hogy hitelesítse a szavait, határozottan a nagyszülei szemébe nézett. Hol az egyikébe, hol a másikéba. Majd folytatta:
– Azt szeretném, hogy a vár tökéletes legyen, mert az az álmom, hogy felnőttként egy hatalmas és szép házat építhessek a szeretteimnek, ahol megpihenhetnek, és ahol mindig szívesen látják őket. Ehhez viszont nagyon szorgalmasnak kell lennem, és nem szabad kiadnom félmunkát a kezeim közül.
Ezzel a kisfiú lezártnak tekintette a beszélgetést, és immár teljes odafigyeléssel tudott tovább dolgozni a homokvárán. A nagyszülők először megdöbbentek kisunokájuk szavain, de ahogy egymásra néztek, mindkettőjüket melegség öntötte el.
Szeretettel teli mosollyal nézték tovább Áron ügyködését.
Folytak a könnyeim, amikor felébredtem. Nem emlékeztem arra, hogy mit álmodtam, de éreztem, hogy valami nagyon különlegeset. Lassan kinyitottam a szememet. Világos volt. Ránéztem az órára, tizenegyet mutatott. Kicsit szédültem, de ez nem akadályozott meg abban, hogy az asztalon lévő fényképre vetődjön a tekintetem. A nagyszüleim mosolyogtak rám. S mintha fejbe suhintottak volna, úgy bontakoztak ki előttem az álmom részletei. Fanyar mosolyra húztam a szám.
– Sajnálom, hogy elvesztettem az álmomat.
Dávid Andrea (12.b)
Mindszenty József Általános Iskola, Gimnázium és Kollégium
Tartalom megosztása: