Az előadás előtt a Magyar Nemzeti Bank látogatóközpontjába tértek be, ahol az euróról hallgattak előadást, majd interaktív tevékenységek vártak rájuk. Akár saját képmásukkal díszített fabatkát nyomtathattak, pénzt verhettek, vagy megtudhatták a testsúlyuknak megfelelő arany értékét.

A rövid szabadidős program után léptek a Nemzeti Színház épületébe, rácsodálkozva annak külső-belső terére. Hasonlóan meghökkentőnek találták az Alföldi Róbert rendezésében két felvonásossá sűrített klasszikus magyar drámát is. A Szentendrei Teátrummal közös produkcióban feltűnően fiatal színészgeneráció lépett színre.

Minden művelt diákfő fejében helye kell legyen a Bánk bánnak, melynek befogadását a mind szövegében, mind díszletében, mind előadásmódjában erősen modernizált darab megkönnyítette, de legalábbis nehezen felejthetővé tette. A díszlet (Daróczi Sándor munkája), kétsornyi szék, illetve egy óriás medence, mely az érzelmi vergődést hivatott nyomatékosítani. Az átélésből az első sorban ülők is részesültek, a számukra kiosztott törölközőkkel együtt.

Szintén ajándék volt a nézőknek a papírból készült nemzeti zászló, mely hazatérve is emlékeztet a magyar sors kínjaira. Akárcsak az előadás végén felhangzó Szózat, mely zavart okozott a szintén nagyrészt fiatal közönség körében, „felálljanak vagy sem?” Sok – sok víz, az érzelmek tengere és a végén a vele ellentétes tűz, megannyi nyelv, cselszövés, hatalomvágy.

Kinek joga a mikrofon keresztül harsogni, kinek az ajkáról szól a magyar dal. Pro és kontra vélemények olvashatók a darabról, de hogy a célközönséget megérintette, az biztos. Nem volt ásítozás, titokban a karórára pillantás. Lendület, fiatalosság, érzések, figyelemfenntartás. Nem szokványos feldolgozás, színházi csemege. És legalább nagyjából tudják a sztorit is.

(Zala-Lap, B. K.)
Fotó: Kovács Virág felvételei