Ahogy a régi fényképeket nézegetem, legtöbbjén állatok vesznek körül. Az első lépteim óta mindig – akárhol járok – az állatokat kutatom a távolban. Tehenek, juhok, kecskék, disznók, lovak és mindenféle kis apró teremtmények között nőttem fel.

6 évesen már magam neveltem a kisbirkákat és a kiskecskéket. A legelső felnevelt állatom két kis apró bárányka volt. Az anyjuk sajnos elpusztult, mert a harmadik gida később halottan jött a világra. Így magára maradt a két árva. A kislány fekete, a kisfiú fehér színű volt. Mindkettőből szép birka nevelődött, de a szívemhez a kis kosom állt közelebb. Gyönyörű racka szarva volt, és csak engem fogadott el gazdájának. Mikor nagy lett, mindenkinek nekiment, mert nem félt az emberektől, de engem soha nem bántott. Apa idővel eladta, és új gazdája lett. Egyszer elmentünk megnézni, mi van vele. Ki volt kötve egy fához, s a bácsi azt mondta, azért, mert a többi jószágát nem tudja etetni, ha szabadon van, mert megtámadja. Én erre kinyitottam a kaput, mentem felé, és szóltam hozzá avval a hanggal, amit akkor szoktam kiadni, mikor őt hívtam etetni. Abban a pillanatban kigurult egy könnycsepp a szememből, mikor ő ugyanavval a hanggal visszasírt nekem. Megöleltem, és a bácsi elkerekedett szemmel figyelte a történteket.

Nem telt el sok idő, neveltem még birkákat, és ugyanúgy szépen felcseperedtek.

Egyszer egy esős napon apa hozott nekem két kis csöppséget. A nevük Elek és Mici lett. Két kis rosszcsont kecskegida volt. Abban az időben már iskolába jártam, és úgy neveltem őket. Emlékszem, mindig mikor hazaérkeztem és meghallották a hangomat, futottak elém, mert persze kis torkosak voltak. Annyira szerettem hallgatni, hogy toporogtak a kis patáikkal a betonon.

Aztán teltek-múltak az évek, már nagyobb állatokkal is megbirkóztam. Megtanultam elletni a teheneket és minden állatokkal kapcsolatos dolgot. Az első lovam egy kék szemű Haflingi-keverék volt. Mikor először felültem a hátára és mentem vele, egyszerre beleszerettem a lovaglásba. Igaz, akkor még semmit nem tudtam arról, hogy mit csináljak, hogy irányítsam. De már akkor az lett az álmom, hogy egyszer versenyezhessek. De sajnos vemhes lett, és nem ülhettem egy idő után fel rá. Aztán később is voltak lovak, de nem voltak betanítva, és én nem voltam elég nagy hozzá, hogy betanítsam. Aztán végre sikerült megtanulnom a Borkán lovagolni. Ő még mindig az én lovam, egy gyönyörű sötét pej ló. Rajta rengeteget tanultam a lovaglásról, a veszélyeiről, hogy nem nehéz megtanulni, de idő kell hozzá és rengeteg türelem. El sem mondható érzés az, mikor egy sűrűn benőtt erdős részen, egy keskeny földes úton végigvágtázik az ember, vagy mikor egy nyitott tágas réten. Mikor már annyira megismerek egy állatot, hogy előre tudom, mitől rezdül meg, és automatikusan reagálok rá. Észreveszem magamon, hogy nem ragaszkodok már a szárhoz, és lazán tartom, minden olyan természetessé válik, mikor régen idegen volt számomra. A lovak olyanok, mint a tükrök az ember számára, muszáj figyelni rájuk, mert kimutatják a nemtetszésüket, és persze azt is, ha valami tetszik nekik. Csak észre kell venni, hogyan próbálják kifejezni magukat.

Remélem, hogy felnőttként is lesz olyan lehetőségem, hogy a hobbim szorosan az életem részévé váljon.

Deák Georgina (12.a)
Mindszenty József Általános Iskola, Gimnázium és Kollégium
Zalaegerszeg