A nagypapám egy mélyen vallásos, becsületes és szorgalmas kulák családból származott. Császár Lajosnak hívták őt, és egy kis faluban, Zalaszentgyörgyön született 1932. szeptember 11-én. A család négy fiúgyermeke közül az egyikük a születése után meghalt, tehát hárman nevelkedtek fel.

A mélyen vallásos, Istenfélő szülők gyermekeiket is rendre, szeretetre, tisztességre, becsületre, hitre nevelték. Rendszeresen jártak hét közben és vasárnap is szentmisére, litániára, ahol a testvérek mindig odaadóan és Istennek tetszően ministráltak. Nagyapám elsőáldozó és bérmálkozó is Zalaszentgyörgyön volt.

A pusztacsatári kegyhelyre is rendszeresen elzarándokoltak, a falu és a környék hívő közösségeivel együtt. Ezek a zarándokutak mindig nagyon erős hitbeli töltést adtak a nagyapámnak is. Ő még abban az időben gyerekeskedett, amikor az emberek gyakorolhatták katolikus vallásukat.

Az 1950-es években aztán óriásit változott a világ. Az emberek már kezdtek a modern világ istentelen tévedéseivel gondolkodni. Azokat pedig, akik továbbra is szépen gyakorolták a hitüket, folyamatosan egyre erősebben igyekeztek vallásos meggyőződésüktől eltántorítani.

Az én dédapámat is behívatta az iskola igazgatója, hogy a gyermekeit ne járassa a templomba, akkor majd hozzájárulnak, hogy továbbtanulhassanak. De őket nem lehetett ígérgetésekkel hitük elhagyására rávenni. Nagyapám is a hitét választotta, így nem is mehetett továbbtanulni; szakmunkás lett belőle.

Már fiatalon meghurcolták, elvitték „MUNKASZOLGÁLATOSNAK” Mátyásföldre és az Alföldre. Nekem erről az időről azt mesélte, hogy hajnalban sorba állították őket, és egész nap kint álltak a forró napon úgy, hogy a vassisak beleégett a homlokukba… Lelkileg úgy terrorizálták őket például, hogy vigyázzállás közben folyamatosan mondták nekik: „A dolgozó nép söpredéke…”

Rengeteget dolgoztattak velük. A Népstadion építéséhez is felvitték őket.
Mesélte, hogy a vagonokból a meszet hetekig rakodták ki a vállukon, ami sebesre marta az orruk és a szájuk belsejét. Hiába kötöttek zsebkendőt az arcuk elé, az sem segített.

Három év után, amikor hazaengedték, némán és szomorúan állt az udvaron. Nem találta a helyét. Nem értette, hogy miért tették vele azt, amit tettek. Mesélte nekem, hogy a nehéz időkben sem hagyta el hitét, mindig imádkozott. Ez tartotta benne a lelket, hogy szólhatott Istenhez. Hiszen a gondolatait senki nem láthatta, és senki nem vehette el. A hite adott erőt számára a megpróbáltatások, szenvedések elviselésére. Anélkül talán ki sem bírta volna a sok-sok rettenetet.

Őrzőangyala mindig vigyázott rá, nem múlt el nap a nyolcvanegy év alatt, hogy ne imádkozott volna hozzá:

„Őrangyalom szívből kérlek,
Légy vezérem, amíg élek.
Ments meg engem bűntől, bajtól
Ne hagyj el a halálomkor.
Mindig jóra figyelmeztess,
Úgy vezess a jó Istenhez!”

Mindig azt mondta, hogy a Szűzanya és az Őrzőangyala mindentől megvédi őt! Így is történt egész életében. Szilárd támaszai voltak a mindennapjaiban.

Közben teltek az évek, majdnem mindenüket elkoboztak: gőztraktor, cséplőgép, lovak, egyebek… Majdnem deportálták a családot, a házukat is el akarták kobozni (bolt lett volna belőle), de az édesapja addig könyörgött a párttitkárnak, amíg az megkönyörült rajtuk. A nagypapámban mindezek mély nyomot hagytak, szinte beleégtek a lelkébe. Az igazságérzete mindig nagy volt, és kiállt mások védelmében is, ha nem győzött, akkor is.

A nagypapám megtanult harmonikázni, rendszeresen zenélt a falu fiataljainak, és lakodalmakban is rendszeresen muzsikált. Olyan sok nótát tudott, amit igyekezett átadni másoknak is. A Jóisten olyan szép hanggal áldotta meg, mint az édesapját és nagypapáját, aki kántor volt a templomban. Az egyházi énekeket mind kívülről tudta. Rendszeresen regöltek, amit az 1980-as évek elején fel is vett a Duna televízió. A helyi színjátszó körben is benne volt.

A nagypapám az egész életét végigdolgozta gépszerelőként a Mezőgépnél. Mellette otthon gazdálkodtak a szüleivel, később már a saját családjával. De nemcsak a családjával törődött példamutatóan, hanem a falujával és egyházközségével is. A faluban a közösségi épületeket, a paplakot, a ravatalozót, a gyógyszertárat, a kultúrházat mind segítette felépíteni a papám.

Az 1960-as évek elején kezdett udvarolni a nagymamámnak. Három évig udvarolt és szerenádokat adott, majd 1964 májusában házasságot kötöttek. Mielőtt elvette a nagymamámat, megkérdezte tőle: „Tudnád-e szeretni a szüleimet?”.

Három gyermekük született. 1965-ben a Lajos, 1967-ben a Melinda és 1974-ben édesapám, a Gábor. Mindhárom gyermeket katolikus nevelésben részesítették. Akkor voltak elsőáldozók és bérmálkozók, amikor mások már kezdték elhagyni a templomot a faluban. Hittanoktatásra ők a templomba jártak, mert az iskolákban nem volt már hitoktatás. Voltak tanárok, akik nem vették jó néven, hogy templomba jár valamelyik diákjuk. A mi családunk akkor is kitartott a hite mellett. A pusztacsatári kegyhelyet ezekben az időkben is rendszeresen látogatta a család. Ezt a szép családi hagyományt sem hagyták elveszni, ahogy egyebet sem.

1976-ban felkérték a nagypapámat egyházközségi tagnak, ahol tevékenyen részt vett az egyház feladataiban, élete végéig. Rendszeresen rendben tartotta a templomot és a paplakot, meg a környékét is. Mire a helyi plébános felkelt, eltakarította télen a havat a plébániánál és a templomnál is, a hosszú feljárójárókról.

A nagymamámmal felnevelték békességben, őszinte szeretetben, boldogságban a három gyermeküket. Mindennapi imájukba foglalták, hogy a Jóisten tartsa meg a gyermekeiket: hitben, szeretetben és egységben. Gyermekeik ezek szerint élnek még ma is, ahogy azt a szüleiktől, nagyszüleiktől látták. Idővel mindhárom gyermekük megházasodott, és hét unokájuk született, akiket szintén a katolikus vallás szerint nevelnek.

A nagypapám még a munkája közben is mindig szakított időt az imádságra; sőt a harangszót is megtisztelte imájával, mindig megállt imádkozni!

Igyekezett jó és példamutató keresztényként betartani a tízparancsolatot minden tettével, minden gondolatával és minden szavával.

A munkahelyén, ha ellopták a szerszámát, akkor év végén, a leltárkor nem másét lopta el, hanem megvetette a mamámmal, és betette a szerszámos ládájába.

Az idős szülőket gondozták, ápolták több mint tíz éven keresztül. Nappal a mamám, éjjel a papám volt mellettük, aki akkor még dolgozott a munkahelyén. 1993-ban nagy fájdalom érte őt, elvesztette mindkettő szülőjét.

Az elesett idős embereket, betegeket is mindig segítette. Aki rászorult, annak soha nem mondott nemet; mindig másokat helyezett előtérbe. Az áldozatvállalás fontosabb volt számára, mint az anyagiak.

Ahogy gyermekei haladtak előre az élet nehézkes útjain, már őket támogatta minden erejével. Mind a három gyermekének az otthonát segítette felépíteni. Mindhárom gyermeke Zalaszentgyörgyön maradt, így a szűk családi kör, amely 15 főből állt, naponta találkozott.

Igyekezett összetartani ezt a nagy családot. A rendszeres éjszakába nyúló beszélgetések mindig is megfogtak engem. Ünnepek alkalmával az a sok beszélgetés és nótázás vele; felejthetetlen, örök emlék marad.

Sajnos kettő évvel ezelőtt testileg elkezdett leépülni, a mamám segített neki mindenben. Ahogy az életében, úgy a leépülésekor sem lehetett panaszt hallani tőle. Soha nem veszekedett, nem panaszkodott, mindig szeretettel fordult mások felé. Utolsó este még emlékeiről mesélt, mielőtt rosszul lett, majd kórházba került. A Jóisten megadta azt a kegyelmet a papának, hogy két héttel a halála előtt meggyónt, és az utolsó napokban a plébánosunk feladta az utolsó kenetet neki. Beszélni már nem tudott, de mindent értett.

Úgy halt meg, ahogy élt, mosolyogva, Isten akaratában megnyugodva. A plébánosunk úgy búcsúztatta, hogy mindenkinek úgy kellene élni, mint neki: „Az Isten, a család és a becsületes munka jellemezte.” Oly sokan szerették, hogy temetésén rengeteg ember volt jelen. Három síron fért el a 80 koszorú, amit hoztak a nagypapámnak.

Hogy milyen ember volt Ő? Egyszerű, és mégis úgy gondolom, ő volt a legnagyszerűbb ember a világon. Egy szeretetreméltó, becsületes, Istenfélő ember volt. A mi kis családunk is nagyon szerette, pótolhatatlan számunkra.

Olyan példaként van előttem és a többi unoka előtt, hogy mi is szeretnénk így Istenre hagyatkozva, emberségben leélni az életünket.

Császár Amina (7.b)
Mindszenty József Általános Iskola, Gimnázium és Kollégium