A gimnáziumunk diákjaként 2013. szeptember végétől november végéig egy csereprogram keretében két hónapot töltöttünk diáktársaimmal a franciaországi Nancy városában, ahol lehetőségünk nyílt megismerkedni a francia kultúrával, a francia gasztronómiával és természetesen új emberekkel.

Mint minden új dologban, itt is a kezdet volt a legnehezebb. Hiszen idegen országba, idegen emberek közé kerültünk, és hozzá kellett szokni az új légkörhöz, a szokatlan napirendhez, a komor időjáráshoz, és nekem, mint kollégistának ahhoz, hogy pénteken bizony nem megyek haza. Fel-felbukkan az érzés, amikor visszagondolok, hogy milyen volt az első este. Kicsit zavart, kicsit félelmetes, nagyon izgatott. Még mindig bennem van az érzés, a hazaúton milyen áhítattal és egy kisebb görccsel a gyomromban néztem végig a kivilágított városon. Akkor, ott, az új otthonom felé tartva éreztem igazán, hogy „Hű, elkezdődött.”

Befogadó diákjaink januárban érkeztek meg Magyarországra, hogy három hónapig vendégeskedjenek kis hazánkban. Nyilván nekik sem volt könnyű elszakadni a családtól, elköltözni több mint ezer kilométerre, de már volt annyi előnyük, hogy ismertek minket, tudták, mire számíthatnak és ez óriási könnyebbséget jelentett a számukra. Emlékszem, mennyire izgatott voltam már három nappal az érkezésük előtt, és ez az izgalom nem szűnt meg a következő három hónap alatt sem.

Nagy kaland s egyben nagy felelősség volt mindannyiunk számára ez a néhány hónap. Az a kapcsolat, ami Franciaországban kialakult köztünk, itthon csak még szorosabbá vált. Francia barátaink az itt töltött idő alatt nagyon megszerették a mi kis országunkat, az embereket, megismerték a magyar vendégszeretetet, a magyar ételekkel azonban nem igazán barátkoztak össze. Anyanyelvünkből – annak nehézségei ellenére – sok mindent elsajátítottak, és nagy érdeklődést mutattak a magyar nyelv további tanulása iránt.

A legpozitívabb észrevételt az jelentette, amikor látták, milyen kapcsolat van a diákok és tanáraik között. Látták, mennyire közvetlen mindenki, hogy milyen segítőkészek a tanárok a diákok felé.
Ezek a gyerekek nemcsak a barátainkká váltak. Annál sokkal többet jelentenek nekünk: a családunk tagjai, a testvéreink lettek.

A búcsú pillanata, ami bizony elég könnyesre sikeredett, április 4-én jött el. Nem volt könnyű sem nekik, sem nekünk. Tudtuk, hogy akkor és ott valami véget ért. Valami jó. De azt is tudtuk-tudjuk, hogy a búcsú nem örökérvényű, mert bár most huzamosabb időre el kell válnunk, biztosak vagyunk benne, hogy még viszontlátjuk egymást.

Kónya Petra (11.a)
Mindszenty József Általános Iskola, Gimnázium és Kollégium