Leültem megszokott helyemre, és jó darabig vártam. Mivel senki sem jelent meg, fogtam a felszerelésem, és elindultam edzésre. Az öltözők nyitva, a pálya üresen fogadott. A csönd pedig egyre gyötrőbbé vált.

Viszont a nap további részében kezdeti kétségbeesésemet mohó öröm kezdte felváltani, mihelyst a városban sétálgatva felfedeztem, hogy a boltok nyitva vannak. Ez azt jelentette, hogy rendelkezésemre áll a város teljes élelmiszer-, ital-, ruha- és minden más fogyasztási cikk-készlete. „Tehát ha álom az egész – gondoltam -, akkor úgyis felébredek. Ha pedig nem, akkor holnap ilyenkor már dőzsölni fogok mindenben, amit eddig nem kaphattam meg.”

Másnap reggel sem csörgött az ébresztő, úgyhogy a cipőboltokban kezdtem, a kávézókban folytattam, és egy ismerős házában, a plazmatévé előtt, egy üveg bordeaux-i borral a kezemben fejeztem be a napot. Olyan volt, mint egy luxusnyaralás költségek nélkül. Néhány napig…

Merthogy teltek a hetek, de az ébresztő továbbra sem szólalt meg reggelente. A magány kétségbeejtő csendje ott lopakodott mögöttem nap mint nap, majd szép lassan belefészkelte magát a lelkembe. És az én álomnyaralásom a személyre szabott poklommá változott.

Egy nap arra ébredtem, hogy már képtelen vagyok szembenézni önmagammal. Minden tükröt, ablakot és kirakatüveget összetörtem, ami utamba került aznap, hogy még véletlenül se kelljen belenéznem a saját szemembe. Felmásztam az egyik tízemeletes tetejére, és lenéztem a mélybe. „Milyen könnyű volna – kúszott be a tudatomba sokadjára a kísértő gondolat. Egy hosszú pillanat az egész, és vége.” Minden, amit értékesnek gondoltam régen, drága ruhák, nagy házak, gyémántok és pénz, ott hevertek a lábam előtt. Egy percig átengedtem magam emlékeimnek. Győztes meccsek, osztálykirándulások, beszélgetések, iszogatások, bocsánatkérések és megbocsátások jutottak eszembe. Mind-mind értékes pillanatok az életemből, amiket a legkevésbé sem a külsőségek tettek azzá, hanem azok az emberek, akikkel együtt átéltem őket.

Fogalmam sem volt, hogyan és mikor jutottam haza. Szobámban a törött tükör előtt állva egyenesen belenéztem egyik épen maradt darabjába, és hangosan kimondtam, amit azelőtt sohasem voltam képes: – „Fontosak vagytok nekem, és szükségem van rátok! Nagyon. De hova tűntetek mind?”

Aznap este elalvás előtt azon gondolkodtam, hogy mivel foglalhatnám el magam másnap. „Megtanulhatnék főzni, vagy zongorázni, vagy vezetni. Igen. Biztosan nagyot néznének, ha eljátszanám nekik Mozart valamelyik szimfóniáját.” Hetek óta először görbült felfele a szám sarka. Ki tudja, talán még álmomban is mosolyogtam. Reggel pedig pontosan hat órakor megszólalt az ébresztőórám.

Kiss Virág (12.a)
Mindszenty József Általános Iskola, Gimnázium és Kollégium
Zalaegerszeg