Hétéves lehettem, mikor testnevelés óránkra vendég érkezett: egy teniszoktató. Figyelt minket, kereste: van-e valakinek érzéke, tehetsége ehhez a sportághoz. Végül kiválasztott-néhány társammal együtt-engem is, mondván: eredményesek lehetünk az ő irányításával.

Fel is hívott minket Gyuri bácsi (Bakos György), s szüleim jóváhagyásával elkezdtem az edzéseket. Valahogy így indult a „karrierem”.

Már az első alkalommal elvarázsolt a tenisz! Annyi mindenre megtanított (s tanít ma is)! Nézzük csak: alázatra, kitartásra, küzdeni tudásra, áldozathozatalra. Ma már tudom: e tulajdonságok nélkül nem lehetnék eredményes. Mindezek s még több kell ahhoz, hogy „élni” tudjak a pályán, és legfőképpen, ami az egész lényege-hogy élvezzem és szeressem, amit csinálok.

Támogatást edzőm mellett szüleimtől kapok. Sokat beszélgetünk az edzésekről, versenyekről, hiszen ez tölti ki életem egyik felét, a másik pedig a tanulásé. Minden reggel úgy kelek fel, este úgy fekszem le, hogy tudom: mit szeretnék elérni, s mi az, ami már „mögöttem van”.

A nagy cél természetesen-ennyi munka után-nem lehetett más, mint válogatott élsportolóvá válni. Minden nap játszani, rendszeresen versenyezni. Mindez csak fokozatosan valósítható meg. Válogatott úgy lehet valaki, ha versenyekre jár, ott jól szerepel, ezáltal pontokat szerez, és a ranglistán egyre előbbre lép. Így leírva egyszerű, ugye? Pedig nem az, nekem elhihetitek! Adódnak nehéz helyzetek, amikor befelé fordulok, s még a hozzám legközelebb állókkal sem könnyű megosztani ilyenkor bizonytalanságomat, kétségeimet.

Aztán ott vannak a sérülések. Ezek leállásra, pihenésre kárhoztatnak-bevallom, borzasztó nehezen viselem az ilyen időszakokat. A kényszerű pihenő mindig megerősíti bennem: tenisz nélkül nem teljes az életem. A „visszatérés” pedig izgalommal teli. Komolyabb sérülést követően a legyengült szervezetet, elveszített kondíciót szinte lépésről-lépésre kell újra felépíteni. Tavaly szeptemberben például makacs hátfájással küzdöttem.

A sok-sok edzés, verseny, izgalom, sérülés után aztán megtörtént a csoda! Édesapám egy este közölte: bekerültem a korosztályos válogatott keretbe! Mit jelent ez? Az ország négy legjobb teniszezője hétvégenként Budapesten keretedzésen vesz részt. Szombaton, vasárnap egyaránt négy óra edzés, kemény pályán, a legjobbakkal. Teljes körű ellátást biztosítanak (szállás a Korda-villában, étkezés, edzések a Nemzetközi Edzésközpont három pályáján). Végül nyolcan lettünk, mert fiúk és lányok együtt dolgoznak. Már a bemelegítés teljesen más volt, speciálisabb feladatokkal. Majd az ütővel végzett munka következett. Ebéd után újabb, ezúttal kétórás foglalkozás jött. Másnap ismétlődött a kemény munka. Bizony elfáradtam! Hozzá kellet szoknom a más időbeosztású hétvégékhez. Csapattársaimmal ellentétben én ugyanis nem voltam (s most sem vagyok) magántanuló. A pihenőidőket igyekszem tudatosan a tanulásra fordítani.

Így telt a tavalyi tanév. Nyáron versenyszezon van, az eredményesség a legfontosabb.

Sajnos nyár végén kiújult a már említett hátfájásom, a diagnózis: gerincferdülés. Gyógytorna, kezelések-szörnyű volt a tétlenség!

Október elejétől végre újra ütőt foghattam, s a játék jobban ment, mint valaha! Szüleimnek és edzőimnek nem lehet eléggé megköszönni, sem viszonozni mindazt, mit tőlük kaptam-kapok. Minden erőmmel azon leszek, hogy a legjobbat nyújtsam a pályán. Sokat köszönhetek a tenisznek. S már büszkén mondhatom: ez az életem.

Kiss Szilvia 8.a
Landorhegyi Sportiskolai Általános Iskola