A fényképeken a mindig vidám, mindig kedves és mindig izgága Boncz Barnabás, Jimi – ő belenevet a kamerába, barátai, ismerősei, kollégái pedig most könnyes szemmel nézik. És persze láthatják elmaradhatatlan bőrtáskáját és sapkáját; ezekkel viharzott egyik helyről a másikra a városban, hogy elintézze valamely mindig sürgős dolgát. Ámde mindig volt annyi ideje, hogy bekukkantson törzshelyére, a Peta kávézóba.

– Jimi nem egyszerűen törzsvendég volt, hanem családtag – mondja Petánovics Károly, a kávézó tulajdonosa. – Mindig megállt a kártyaasztalnál kibicelni, ami azt illeti sokszor adott rossz tanácsot is az ultiban, de ez mellékes volt. Mindenki nagyon szerette – még most sem tudom elhinni, hogy már nincs közöttünk.

Az emlékkiállításon Péntek Imre József Attila-díjas költő után Németh János Munkácsy-díjas keramikusművész mondott köszöntőt, nem véletlenül: Boncz Barnabás számtalan kiállítását rendezte.

– Soha nem ímmel-ámmal állt hozzá, hanem azzal a rá jellemző lelkesedéssel, amivel szinte előbb kitalálta, hogy én mit akarok, mint ahogy nekem eszembe jutott – meséli Németh János. – A kiállításokban, amiket rendezett, benne volt az egész lelke. Jimi egyébként most is velem van: az autómban maradt fehér „kiállításrendező” köpenye, így aztán Jimi is mindig velem utazik.

A tablókon ott olvashatók a cédulák, Jimi aranyköpéseivel: „Idegeskedni mentem”, „Öreg zsenge nem vén zsenge”…
Az utolsó cetlin ez áll: „Ha visszajövök, meghálállak”.
De már soha nem jön vissza…

yr