Fekete István írásait a dunántúli-, a somogyi táj ihlette. A csorgó patakokat, a tavaszi mezőket, gyönyörű virágokat és az ott megbújó félénk állatokat (vidra, vadkacsa, nyúl, szarvas, őz) mutatja be regényeiben. Az írásaiban fontos szerepet kap a természet. Nemcsak a történet helyszíne, hanem pontosan bemutatott környezet, amely befolyásolja a szereplők viselkedését. Például a nyári tikkasztó hőség vagy a vihar. Legszívesebben az állatokat ábrázolta. De nem oktatás céljából, úgy, mint egy szakkönyv leírása, hanem mint aki csendesen gyönyörködik létezésükben. Olvasás közben észre sem vesszük, hogy mi is az ő szemszögéből nézzük az élővilágot. Az állatok emberi módon viselkednek, gondolkodnak, cselekednek, mint a mesékben. Mégsem tűnik gyerekesnek, mert az általa leírt természetben is  kemény harc folyik (a gyengébb elpusztul, az erősebb túléli a harcot).

A regényei középpontjában általában egy állatot állít. Kele, a gólya; Csí, a fecske; Vuk, a róka; Bogáncs, a puli; Lutra, a vidra…

A Tüskevár című regényében nemcsak a cselekmény fontos, hanem az is, ahogyan az író bemutatja a tájat. Tutajos, a főszereplő, a nyári vakációját a Kis-Balatonnál tölti, miközben egyre jobban megismeri a vidék természeti csodáit. Saját tapasztalata által megtanulja elfogadni és betartani az érintetlen táj törvényeit. Délben ne menjen ki az égető napra, mert leég; nappal a bozót tele van szúnyogokkal; a csuka szájából óvatosan kell kivenni a horgot, mert harap; a kis szárcsák anyjuk nélkül védtelenek a ragadozóktól.
 
A népszerű szerző rendkívüli természetismerete és szeretete mindenkit meghódít. Ez tette egyik legkedvesebb ifjúsági írónkká.

Regényi Dorottya (8.b)
Mindszenty József Általános Iskola, Gimnázium és Kollégium