Az előadó részletesebben a karácsonyt megelőző adventi hetek hiedelmeit, hagyományit mutatta be. Maga az „advent” latin szó, az „adventus domini” – úr eljövetele – kifejezésből rövidült önálló alakká. Az 5. századtól, a keresztény egyház befolyásának növekedésével és terjeszkedésével terjedt el az a szokás, hogy a karácsonyt, azaz a korábbi Mithras-kultusz időpontját összekapcsolták a megváltás tanával, az úr eljövetelére való felkészüléssel. Az ünnepkörhöz kapcsolódó szokások így kettősek, egyrészt a régi pogány szertartásokból eredeztethetők, másrészt pedig németországi keresztény szokásokból származnak. Ezek osztrák közvetítéssel jutottak el hozzánk.
A ma is használatos adventi naptár a 19. században, Münchenben jelent meg először, a rajta lévő „ablakocskákat”, melyek a karácsony közeledtét jelezték, főleg a gyerekek nyitogatták szívesen. Az évszázadok előrehaladtával a naptár egyre színesebb lett, manapság pedig csokoládét találunk az egyes napok alatt.
Advent legáltalánosabb jelképe a koszorú, melyet szintén a németek kezdtek el használni, ám kezdetben még 24 gyertya volt rajta: a hétköznapokat fehér, a négy vasárnapot pedig piros gyertya jelezte. Ez egyszerűsödött le tulajdonképpen a mai is használatos négygyertyás koszorúra. Maga a karácsonyfa is német földről, Strasbourgból származik. Magyarországon Brunszvyk Teréz állított először fát. A parasztság körében azonban nem nagyon terjedt el, még ötven évvel ezelőtt sem állítottak karácsonyfát mindenhol. Megmaradt amolyan polgári szokásnak. Egyébként a zöld ág állítása, vagy „lógatása” is pogány szokásból eredeztethető. A termőágak felfüggesztése a világ számos országában megtalálható, s az éghajlat és a növényzet függvénye, hogy mely növény, vagy fa ágát használják fel. Magyarországon is ez volt elterjedt: a mestergerendáról lógatták le a fenyőágat, s az asztalt ez alá szokták beállítani. Az ág minden esetben a termékenységet, a sikert, s az élet továbbhaladását jelentette. A kora középkortól azonban pápai tilalom miatt a keresztények nem gyakorolhatták ezt a szokást.
Marx Mária előadása második felében kitért arra is, hogy az adventi időszak az év legsötétebb időszaka, s a sötétség Luca napon ér tetőfokára. Ezért ünnepeljük ekkor a fényt. Ezekben a hetekben jelenik meg gyakorta a gonosz, s a boszorkányok, akik pont mást akarnak, mint mi. Mi jó termést, bőséget szeretnénk, ők pedig szárazságot, aszályt, tűzvészt, kárt. Mindezek elűzésére alakultak ki az ellenvarázslások, mint a például a kotyolás (tyúkültetés). Ekkor az asszonyoknak nem szabadott elhagyni a házat, ha vendég jött, azt le kellett ültetni, az asszonynak az asztaltól nem szabadott felállni, satöbbi. Az is jellemző szokás volt, hogy Luca napjától karácsonyig nem szabadott semmit sem kölcsönadni, sőt, ami az év közben elkerült a háztól, azt célszerű volt mielőbb visszaszerezni.
Az ételek közül a különböző terményeknek volt fontos szerepük a karácsonyi ünnepkörben. Ezeknek is mind termékenységvarázsló funkciójuk volt, az analogikus mágia cselekményével ruházták fel őket. A dió (főleg arannyal bevonva) a gazdagságot, az alma az egészséget, a borsó, a hal, a mák, a lencse pedig a bőséget, a pénzt jelentette.
Az előadó végezetül utalt arra is, hogy a régi élet fontos jellemzője volt a hullámzás, a változatosság. A bőséget szükség, a jót rossz, a világosságot sötétség követte, s megfordítva, és erre nagyon oda is figyeltek az emberek. A globalizmus és az elüzletiesedés azonban ezt a ritmust kiölte a karácsonyi ünnepkörből. Nincs várakozás a fényre, mert nem éljük bele magunkat a megelőző hetek sötétségébe sem. Már karácsony előtt hetekkel minden fénylik, ki vannak világítva az utcák. Pedig a nagy ünnepi étkeknek csak akkor van értelme, ha van böjt, a gyertyagyújtásnak, ha van sötétség, a jónak, ha van rossz. Marx Mária szerint azonban mire végzünk a karácsonyi bevásárlással, már elegünk van az egész ünnepvárásból. Vissza kellene hozni a csendességet és a sötétséget, hogy karácsonykor tudjunk örülni a fénynek.