Kezicsókolom!
– Mi az, már magadat sem tegezed?
Mint látod. Furcsa. Igen furcsa. Te érted?
– Azt nem, hogy most már tegezel. Az előbb csak úrias próbáltál lenni.
Mindig azt próbáltam. Mindig. Most is. Csak sose ment igazán, mindig átestem a ló túloldalára. Igen, furcsán hangzik ez is. És hol is vagyunk pontosan, ha megkérdezhetem?
– Hah… hogyne kérdezhetném. Itt vagyunk egy szobában. Egy asztalnál ülök, s én, pedig állok.
De hát én állok. Egy cseresznyefa asztalnál. A geszt… csodálatos dolgok ezek. Milyen szépre festette ezt a fát is. S a székek, hjaj! Szemkápráztató. Két szék van, s én itt támaszkodom, maga, elnézést, te ott ülsz. És beszélgetünk. Kellemes ez a szoba. Olyan nyugodt. Olyan, amilyen én sose leszek. Kivakolt falak, és mégse kelti azt a nyomasztó érzést, hogy minden fehér. Ezek a gyertyák, nem mondom, pazar ötlet volt
a tervezőtől. Két kis gyertyatartó a falba fúrva, s beleillesztve egy-egy hosszú, kecses, vörös faggyújú gyertya. Égnek, ropognak. Halkan, én sem hallom, s szerintem te se, csak érzem, ahogy ropognak. Keltik az apró kis szelüket. Nyugodalmas, pont, amilyet szeretnék. Így gondolod te is, nem?
– Én így gondolom, ha egyszer így gondolom.
Csak magadról beszélsz, érdekes beszélgetés, köszönöm az invitálást. Ki vagy?
– Én.
Tömör, s mégis annyira bőséges válasz, hogy szinte megismertelek tetőtől-talpig.
Azt én sem értem, vajon miért hittem, hogy nő vagy…
– Vagyok… bocsánat, mondjad csak.
Szóval én értem, hogy rólad beszélek, de miért kellene egyes szám első személyben tennem azt? Hm? Kérlek. Válaszolj illedelmesen!
– Az illem magunknak is számít? Ha én vagyok te, vagyis. Én, én vagyok. Én értem, hogy te, te vagy. Vagyis igazából nem. Elbűvöl ez az asztal. Ez az erezet, bámulatos a természet. Hihetetlen csodák! Csak bemész valahova, megjegyzed, hogy kellemes a környezet és körülbelül ennyi, nem látsz az orrodon túl, de akkor is, lebilincsel engem.
– Engem.
Értem, hogy téged is…
– Engem.
Elsőre is felfogtam.
– Akárcsak én.
Te most szórakozol velem? Idehívsz, nem tudom hogyan, mert nem rémlik, hogy itt kellene lennem, nem is ismerlek, de hasonlítasz valakire, és akkor próbálkozol ezzel a bekattant hülyegyerek dumával? Érdekes vagy. Mit ne mondjak.
– Szóval.
Összekulcsolod a kezed, s úgy nézel a szemembe. Poetica
– Én te vagyok. Tehát. Magaddal beszélsz. Semmi gond, ijesztő, persze, de jól esik nem? Hát igen, furcsán jól esik. Érzem. Hogyne érezném. Furcsa lenne, ha nem érezném, amit érzek.
Az valóban az lenne. Kész tények elé állítasz, s még mindig magyarázón nézel reám. Hihetetlen a történet. Valósan hangzik. Választ ad a kérdéseimre.
– A válasz én vagyok. Szóval. Azért vagy itt, mert problémák vannak. Helyre teszünk egy-két dolgot, aztán szépen, lassan elérünk a végére. Mármint most felvetődik a gondolat…
Minek a végére akarok járni? Mi az, ami kétséges bennem? Lassan elengedem a szék támláját, de csak fél kezemmel. A másikkal kihúzom, lassan, nehogy megkarcoljam a padlót. Hajópadló. Nyikorogna, ha lépkednék, épp ezért nem teszem. Mert most megzavarná ezt az idilli szobát. Bár az is roppant idegtépő, hogy  magammal beszélek, és leírom magamnak, amint ebben a magammal folytatott diskurzusban szépen ráébredek a hibáimra. Nagyszerű. Ez után a borzalmas nap után, fél tizenkettőkor, este, egy film után már nem is vágyik többre az ember. Kérdezek hát magamtól.
– Nem ülök le, ha már egyszer kihúztam a széket?
Ennek semmi értelme. De leülök azért magammal szemben. Érdekes. Magamról beszélek, miközben ülök, hogy leülök-e.
– Hihetetlen sztori. Szerintem is megkapó. Szerintem?
Úgy szint, de most már látom magam az arcomban, szemben. Miről akarok megbizonyosodni? Hogy nem őrülök meg? Pedig kezdek átesni abba az érzésbe, hogy hoppá, megőrültem, úgy durván fél hét tájékán basztam el az életem, aztán lehet, hogy ez csak egy múlandó érzés, és erről magamnak, ott a másik széken is megvan a sajátos véleményem, túl gyors, túl gyors!
– Lassabban hadarjam a szavakat! Így nem tanulok meg tisztán gondolkodni. Amúgy, ebből regényt írunk? Vagy csak elbeszélés lesz… önelemzés, destruktív mondanivalóval?
Kielemzem az életem. Ezt halkan rebegem, előttem ülőmnek kezei lassan szétkulcsolódnak. Hátradőlök, és kérdezem.
– Miről szeretnél beszámolni?
Hisz ott voltam. Tudok mindenről, mégis. Mintha szeretném újra látni. Igazat kell adjak.
– Igazat, mi? Jó.
Nyugtalan vagyok, úgy látom.
Az asztal ezen oldalán összpontosult a nyugalom. Szóval. Szerintem mai jó szokásodhoz híven gyújts rá egy kicsit. Lehet, jó lenne. Kiegyensúlyozódna az asztal két pólusa, nem lenne jing és jang, jó és rossz, helyes helytelen, csak simán én. Egy írónak tartott valaki, egy emberi lény. Köszönöm.
– Nincs mit. Azért vagyok, hogy legyek magamnak.
Jó ezt tudni. Kimegyek szépen lassan. Rágyújtok a ház előtt.
– Szép gondolat. Meghalok majd ebben úgyis.
Azért csinálom. A halálvágy a legszebb.

Visszaértem.
– Gyors voltam. Egészen meglepő. Leszoktam, tudom, ezzel áltatom magam. Remélem nem gond.
– Hogyan lenne az!
S leteszem az asztalra a cigarettás dobozt, meg az öngyújtót és várok.
– A hívásra, mint mindig.
Hát igen. Borzalmas volt ez a pár óra. Tudom, hogy mielőtt elalszom, még rá kell majd gyújtanom. Nem bírom ezt. Ezt a maszlagot. Ez egy szar! Kibírhatatlan.
– Õ, vagy én? Én. Egyértelmű Számomra én, mert nem lehetek elég jó, vagy elég rossz, vagy elég.
– Baj?
Nekem igen. Aludnom kellene.
– Aludjunk.
Jó. Lekapcsolom a gépet, a gondolatokat, elterülök és próbálok összpontosítani.
– Jó éjt nekünk, és neki.
Csak nekem. És neki is. Persze.