sikít a város
kutyák kelnek párbajt vívni velem
árnyékuk vonyít
hideg kifli ropog a térdemen

sorsom mostoha
–    padokkal álmodok ha alhatom –
nem sírtam soha
fejem alá teszem az alkarom

most is éhezem
ha néha mondtam volna hogy kevés
bőven kárpótolt
a macskakőbe bújt gondviselés