Elmentem egy táborba, ahol megbetegedtem, és két napig magas lázzal küszködtem. Amikor meggyógyultam, hirtelen megnőtt a vízigényem, és két hét alatt 48kg-ról 32kg-ra fogytam le, a 162 centim mellé. Szüleim és a környezetem is megijedt, hiszen azt hitték, mindezt szándékosan csinálom, és tudták, ha így folytatódik, tönkreteszem magam. Szeptember első napjával elkezdődött az iskola, és mint minden évben, az első hónapban orvosi vizsgálatra került sor. Édesanyám még a nyári szünet végén kért tanácsot az iskolaorvostól, hogy mi lehet velem a baj, de ő azt mondta, az iskolai orvosi vizsgálatig várjunk, ott majd minden kiderül. Így is lett. A vizsgálat végeztével – cukorbetegség gyanújával – azonnal kórházba hoztak.

Ahogy visszaemlékszem, egyáltalán nem tudtunk semmit a betegségről, mindenki megrémült, nem tudtuk, mitévők legyünk. Az intenzív osztályra kerültem, ahol egyből egy pent adtak a kezembe, és megtanították, hogyan fogom ezután életem végéig adagolni magamnak az inzulint. Szerencsére nagyszerű orvosokat kaptam, és egyáltalán nem úgy kezeltek, mintha súlyos beteg lennék, hanem úgy mutatták be a dolgot, mint egy állapotot, ami csak megváltozott, de elmondták azt is, ha nem vigyázok, nagy bajom is lehet. Szüleim végig mellettem voltak, és egy percre sem hagytak egyedül. Rengeteget imádkoztak, és mindenki bízott benne, hogy egyikünk sem fog – úgymond – meghátrálni.

A történtek óta igazán sok minden történt velem is és a családommal is. Az egyik testvérem, aki a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tanul, betegségem hatására döntötte el, hogy ő bizony megpróbálja megkönnyíteni a cukorbetegek életét, egy ultrahangos inzulinpumpával. Édesanyám a Zalaegerszegi Cukorbeteg Gyermekek Egyesületének a vezetője lett. Én pedig nagy szerencsémre, kedd délutánonként átjárhatok a kórházba a cukorbeteg gyerekekkel beszélgetni, segíteni őket, és elmagyarázni nekik és családjuknak, hogy ne féljenek, hiszen ez csak egy állapot.

Inzulinpumpát kaptam, ami egy apró készülék, de annál inkább megkönnyíti a cukorbetegek életét. A pennel évente nagyjából 1460 alkalommal kell magunkat megszúrnunk, míg a pumpával csak 122 alkalommal.

Sikerült eldöntenem azt is, hogy felnőtt koromban a diabetesszel szeretnék foglalkozni. Most 17 éves vagyok, és a betegségemmel – ami valóban megváltozatta az életemet – együtt élek. Csak azt tudom mondani mindenkinek, hogy találja meg azt a dolgot, amiben hisz, és tartson ki mindemellett!

Herman Andrea (12.a)
Mindszenty József Általános Iskola, Gimnázium és Kollégium