Nos, december 8-án elindultam egy kis csapattal az otthonba. Útközben tanakodtam: milyen is lesz majd ott. Ekkor még kissé félénk és pesszimista voltam, hogy ők öregek, minek ez már, nem hisznek a Mikulásban… Feleslegesnek tartottam az egészet, de már nem hátrálhattam meg.

Miután beértünk az épületbe, megláttam a sok idős embert. Kissé megrettenve, de beléptem a terembe. Nagyon érdekeset tapasztaltam. Nem fintorogtam, ők sem sugdolóztak, hogy ki lehet ez? Miért van itt? Észrevettem, hogy inkább csodálkoznak, és örömöt láttam a szemükben.

Az énekkar – tagjai szintén velünk tartottak – csodálatos karácsonyi éneket adott elő. Ezután vetélkedő következett, természetesen a Mikulásról. Aki pedig jól válaszolt, máris kisebb ajándékot kapott.

Majd közösen énekeltük a „Kis karácsony, nagy karácsony” című jól ismert karácsonyi éneket, én pedig kiosztottam az ajándékokat. Ahogy mentem körbe, egyre inkább tudatosodott bennem: nekik egy darab szaloncukor nagyobb ajándék, mint nekünk, gyerekeknek egy IPhone.

Volt egy hölgy, aki már 90 év felett járt. Mikor odaadtam neki az ajándékot, megfogta a kezem, odahúzott magához, és így szólt: „Nagyon szépen köszönöm, az Isten fizesse meg.”

Ekkor megálltam és végignéztem a termen. A sok idős ember, akik már annyi mindent megéltek, annyi mindent kaptak, egy szaloncukornak annyira tudtak örülni, hogy néhányan még könnyeztek is.

Nagyon jó érzés fogott el, hogy örömet tudtam szerezni ezeknek az embereknek.

Molnár Szabolcs 8.d
Landorhegyi Sportiskolai Általános Iskola