Aztán egyszer csak valami megváltozott. Elkezdett valami motoszkálni a fejemben. Egy hang azt súgta: „Ezt válaszd, illik hozzád”. Valahogy éreztem, hogy könnyebbedik a súly a hátamon, és tudtam, hogy mit kell tennem. Eljött az idő, be kellett adni a jelentkezéseket. Millió meg egy lapot töltöttünk ki mind az én adataimmal és a megjelölt iskolákéval. Aztán jött a felvételi vizsga írásbeli része. Nem volt egyszerű, tudtam, hogy nem egészen úgy sikerült, ahogy szerettem volna, ezért megint előtörtek bennem az újabb kérdések: „Mi lesz, ha nem sikerül?”, „Mit csinálok, ha nem vesznek fel?”… és hasonlók.

Nem sokkal később jött a szóbeli rész. Édesanyámmal beléptünk a nagy faajtón, és megkerestük a termet. Többen várakoztunk, voltak ismerős és idegen arcok is. Egyszer, amikor már szinte mindenki végzett, engem szólítottak. Bementem, és a stressz, ami rajtam volt, átváltozott lassacskán nyugalommá, amikor megláttam, hogy csupa mosolygós arc fogad. Mikor kimentem, ránéztem anyára, elmosolyodtam, és ő ebből tudta, hogy minden rendben ment. Aztán jött két kissé nyugtalan hónap, amíg igazából semmi sem történt, az iskola ment, lassan teltek a napok, hetek. Végül eljött a nap, amire vártam. Igaz, még nem volt végleges, de tudtam, ha ezen a listán rajta vagyok, onnan már nem tudok kiesni. És igen, rajta voltam! Pontosan a harmadik helyen. Akkor azt éreztem hirtelen, hogy most akárki jönne velem szembe, meg tudnám ölelni. Szerencsémre volt mellettem valaki, akit gyorsan meg is öleltem, igaz, nem a szüleim, de a legjobb barátnőm, aki végig támogatott és bízott bennem. (Utólag is köszönöm neki!)

Így kerültem be abba az iskolába, amelyikbe szerettem volna.

Boncz Dorottya (9.a)
Mindszenty József Általános iskola, Gimnázium és Kollégium