Ijesztően a tisztán csengtek vissza az öregasszony szavai a fejében, miközben tekintetét a szemben lévő feszületre függesztette. Leült egy padra, majd csak bámult maga elé, mereven, csak tűnődve azon, hogy miért is jött ide. Gyűlölte ezt a helyet, míg kisgyermek volt. Nagyanyja mindig kényelmetlen, fekete ruhába bújtatta, és megfenyegette, hogyha nem viselkedik illő képen, akkor a pincébe zárja. Nem szeretett ide jönni, hisz’ hideg volt, és egy kicsi leány számára a liturgia, az Oltáriszentség és az áhítat nem jelentett semmit… De most mégis idejött; csak úgy ide furikázott a városkából, ebbe a vidéki kis templomba, úgy hogy nem is tudta hova tart. A nagyanyja ezt biztos, hogy isteni jelnek tekintette volna, de ő nem hitt ebben. Kissé megilletődve nézett körbe, megcsodálta az ablakokon beáradó színes fényeket, amik megvilágították az ódon falakat és szobrokat. Nagyon megnyugtató volt itt lenni. Érdekes módon folyton a nagyanyja járt a fejében. Az, amikor megverte, ha nem úgy viselkedett, ahogy azt elvárta, a hanyagul odatolt, semmilyen kis vacsora egy kimerítő nap után. Szülei meghaltak, amikor egy éves volt, de az öreg nő sosem mondta meg, hogy hogyan, mint ahogy azt sem, hol vannak eltemetve. De persze ezek ellenére mindig hívő, áhítatos katolikusnak vallotta magát. Az is eszébe jutott, milyen száraz szemmel nézte végig, ahogy nagyanyját elföldelték, és milyen megkönnyebbülést érzett, amikor a szertartás után beszállt a kocsiba és elhajtott. Ott megfogadta, hogy sosem jön ide vissza. És most mégis itt van, és az öregre gondol.

Merengéséből egy aprócska nesz riasztotta fel. Szégyenkezve nézett körül, mintha rajtakapták volna. A templom hátsó sarkában megpillantotta a félhomályban álló papot. Köszönésre nyitotta száját, de nem jött ki hang a torkán. Az atya csak mosolygott:

– Örülök, hogy újra látlak, Gabriel!

Majd egy szelíd, de mindentudó mosoly kíséretében megfordult és elment.
    
Gabriel megilletődve bámulta a helyet, ahol az atya állt, majd hirtelen felállt, és kisétált a templom melletti temetőbe. Megkereste nagyanyja sírját, megállt előtte, és csak meredt rá. Sokáig állt így, próbálta legyűrni a keserű érzést, ami felgyűlt benne az emlékezés pillanataiban, majd halkan megszólalt, alig kinyitva ajkait:

– Csókolom, nagymama.

Papp Ráchel 11.a
Mindszenty József Általános Iskola, Gimnázium és Kollégium