De ez a reményem hamar a semmibe foszlik. Hirtelen megváltozik minden, zavarodott formák és színek futnak be, ijesztő képekké változnak. Elviselhetetlen zavarodottság töri meg nyugodt pillanataim sorát. Minden gyönyör szertefoszlik. Sikítok, felugrok, elfutok. Nem érzek semmit, csak hirtelen jött ürességet, félelmet. Eltűnt minden eddigi! A nyugalmat felváltotta a zavar, a kellemes sötétséget a zavaros szín kavalkád. Mindennapi problémák hirtelen jött zuhataga alatt találom magam, az élettől való félelem ismét megtalált. A rejtett zugomba is bemerészkedett, és mindent felváltott. A semmi helyett megérkezett az a minden, ami elől elbújni akartam, ami elől menekülni akartam. Koncentrálnom kell, hogy még bírjam.

Félek! Mindentől. Minden egyes lépéstől, amit ez most hozhat. Teljesen egyedül ragadtam itt a zavar kellős közepén. Eddig nem voltam egyedül, éreztem, hogy valaki ott volt mellettem, de elvesztettem a kavalkádban. Ő is eltűnt, és magával vitte a nyugalmam, magával vitt engem, és csak az ijedt kis gyereket hagyta itt. Azt, akit eddig akartam volna visszahozni, a tiszta nyugalomba, de most pont nem ő kell nekem. Még jobban félek, az érzés, hogy egyedül vagyok, megijeszt. A tudat, hogy nincs mellettem senki, sőt én is saját magam ellen fordulok, szinte összeroppant. Hol vagyok? Hol van Ő?

A következő ijesztő kép láttán megdörzsölöm a szemem. Felismerem a képet, felismerem, hogy kik vannak rajta, nem hiszek a szememnek. Minden kérdésemre megkapom a választ, pedig választ nem igazán vártam rájuk. Ott van Ő, viszont Ő nem az, akit én keresek. Lehetetlen! Ez nem lehet a valóság, hisz ez a kép nem történhet, nem történhetett meg. Csapkolódni akarok, elfutni. széttépni a képet, de nem tudom. Lefagyok! Nem tudom megmozdítani sem a lábam, sem a kezem, még a fejem elforgatni sem bírom. Csak a szememmel pislogok, és bámulok ki a fejemből. Szörnyű, mint aki egy szempillantás alatt megbénult. Ez nem lehet a valóság. Hirtelen összeesek, és csak ülök a hideg földön, mint egy kőtömb, kinek szíve szakad szét a félelemtől. Ülök, és rettegek minden következő képkockától. Még mindig le vagyok fagyva. Agyam teljesen a testem börtönébe került. Nem reagál semmim egy parancsra sem. A testem is ellenem fordult. Minden kép, pillanat, szín az ellenségemmé vált. Már nem én vagyok én! Nem én irányítok mindent, most valami más irányít engem, a félelem. De ezt nem engedhetem! Fel kell állnom, előre kell lépnem, és mindent össze kell zúznom, amit nem én akarok. Csak egy dolog állít meg: a rettegés! Egyedül nem megy, egyedül semmi sem megy. Pedig egyedül vagyok! Előttem a képek szinte megtörnek, törött lélekké válok. Egyedül nem fog menni. A bennem dübörgő félelem, hogy elveszíthetem Őt, sokkal erősebb, mint amilyen erős én vagyok, vagy lehetek. Szükségem van rá, hogy minden kétségemet, minden ijesztő képet egyszer és mindenkorra lehúzhassak a WC-n. Túl erősek a félelmeim, túl sok, és túl sokáig táplálhattam őket, hogy hirtelen ilyen erővel ellenem tudtak támadni. Nem bírom egyedül!

Hirtelen egy könnyed érzés jár át. Érzem, valaki megölel. Megkönnyebbülök. Tudom, így már elég erős leszek ellenük. Eltölt az érzés, hogy nem vagyok egyedül. Nem kell egymagamban legyőznöm minden ellenem támadó érzést, Ő itt van és vigyáz rám. Minden rossz kép megszűnik létezni, minden zavart vissza tudok zárni a segítségével abba a kis dobozkába, amely hirtelen kipattant. Minden visszatérhet a csend nyugodt birodalmába.

Kinyitom a szemem és körülnézek. Csak egy álom volt, egy rossz álom, ami félelembe kergetett. De hála Neki, felébredtem, és a karjai közt újra a nyugodt csendbe térhetek vissza. Mert a dobozkámra már lakat került.

Karvalics Réka (13.a)
Mindszenty József Általános Iskola, Gimnázium és Kollégium